Hogy aludtak-e vagy ájult, üzemen kívüli állapotban hevertek-e, azt nem nagyon lehetett eldönteni, talán csak aszerint, hogy aki valami fekvőalkalmatosságon hörgött, azt alvónak, ám aki asztalra borulva vagy éppenséggel alatta, vagy mindenfelé döglött, azt ájultnak lehetett minősíteni. Sztupa és Troché csináltak ugyan egy rövid, felületes leltárt, de csak olyan kötelességtudat-féléből, biztos, ami biztos alapon. Ómafa már elvitte a szajrét, biztonságban érezték magukat. Ellenben a gádorban elkelt a télikabát, kellemetlen februári reggel volt, a kialvatlanságtól lelassult a vérkeringés, s ez csak továbbnövelte a hidegérzetet, a fázást. Sztupa hintázott a székén, s a kezét dörzsölgette, lehelgette, Troché szerint úgy, ahogy a filmeken látta. Mindenesetre az is látszott, hogy valamin nagyon töri a fejét. Na, bökd már ki. Mondd, Troché, visszahozzuk valamikor a gyémántokat? Kéne? Troché igyekezett könnyed hangon válaszolni, hát vagyunk mi egy d’Artagnan? Ketten még a három testőrt is nehezen adnánk ki, be kéne venni Ómafát, akkor meg d’Artagnanunk nem lenne. Különben is, ez nem lelkiismereti kérdés, ne csinálj belőle álproblémát. De Sztupa csak nem hagyta annyiban, Troché, te gondoltad volna valaha is, hogy egy falusi lagziból, cudar rossz borok, kerítésszaggató pálinkák közül lopjuk el a Tadzs Mahal gyémántot?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
