Ha egy dán filmben rokonok gyűlnek össze egy magányosan álló vidéki házban, akkor számítani kell rá, hogy elfojtott ellentétek kerülnek felszínre, kirobbanó indulatok, sírás, emberhalál valószínűsíthető. Ha ezek a rokonok ráadásul a gyógyíthatatlanul beteg mama szelídnek szánt, ám aktív eutanáziája alkalmából jelennek meg, akkor tudjuk, egzisztenciális kérdések lesznek terítéken, és minden sarokban van egy óra, ami a tisztelt néző múló életidejét is mutatja.
Bille August azonban nem az egy generációval fiatalabb dogmások fésületlen, sőt durva, olykor erőszakos modorát utánozza – még akkor sem, ha a nevezett iskola emblematikus női színésze, Paprika Steen (itt is, mint mindenhol, mindig) hozza az ugyancsak a nevezett iskola által kedvelt, neurotikus, az érdes felszín alatt sérülékeny, önvizsgálat következtében megtisztuló nőtípust. A fénykorán még a Dogma ’95 előtt túljutott kiváló dán példaképe inkább Bergman. Rendezett is már Bergman-filmet – a Mester visszavonulása után cannes-i Arany Pálmát hozott neki a kései Bergman stílusában megvalósított Legjobb szándékok –, és, hát rendezne azóta is, csak a forgatókönyveit már nem Bergman írja. Ebbe a szkriptbe sem sikerült belepakolni egyebet érdektelen magánéleti gubancoknál és szappanoperás bölcsességeknél. Csordogálnak az események, veszekedés, ki- esetleg összeborulás-duett, s ez mind együtt, első látásra nyilvánvaló dolgok leleplezése: megannyi művészfilmes klisé. Végül megtudhatjuk, hogy a halál az bizony egy nagyon komoly dolog.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
