Kijárt már egy film James Brownnak. Pontosabban nagyon is számítani lehetett rá, életrajzi filmekkel Dunát lehetne rekeszteni.
A szegény kisfiúból lesz a gazdag sztár, de jön az ilyenkor szokásos erkölcsi romlás, már a barátok sem számítanak, csak a pénz és a pénz. Nagyjából erről szól az összes életrajzi film, Tate Taylor rendezése sem kivétel.
Megyünk végig a kötelezőkön, a kis Brownt verték, de ő már akkor is érezte a zene erejét, majd börtönbe kerül, de a zene megmenti, szerződést kap, de ő kitart a barátai mellett. Nem könnyíti a helyzetünket az sem, hogy a szereplők olyanokat mondanak, hogy a show-biznisz két dologból áll: show-ból és bizniszből.
Mégis, mintha a laza szerkezete megmentené a rendezőt, talán mégsem akarja mindenképpen követni a hasonló alkotások ügymenetét. Ugrálunk az időben, egyik pillanatban még a fiút látjuk, majd az öregedő zenész nyilatkozik a riportereknek. És bömböl a muzsika. Aztán összemosódik a fiatal és az idősebb Brown alakja, megy a séta a napfényben, a színészek a kamerába beszélnek. A film elveszti a tempóját, és a közepén szépen elindul vissza az érdektelenségbe. De nem ér el odáig, ami nyilvánvalóan Chadwick Bosemannek köszönhető. James Brownja néhány pofont igazán megérdemelne, de egyszerűen lehetetlen nem kedvelni. Szemtelen, nagyképű, ám baromi jó énekes. A sminkesek meg megtettek mindent, hogy ne legyen furcsa, amikor egy negyvenéves színész játssza a hatvanéves énekest.
Nem furcsa, ahogy szinte semmi sem furcsa ebben a filmben: tipikus életrajzi dráma, néhány eltéréssel.
Forgalmazza a Universal
