Alvás nélküli éjszakák, rongyos mangakötetek tanúskodnak arról, hogy volt idő, amikor a Death Note jelentette a belépőt a japán képregények világába. Aztán jött 2006-ban az anime meg a japán mozifilm, illetve az elkerülhetetlen népszerűség, s lassan nem volt olyan szeglete a világnak, ahol ne hallottak volna Óba Cugumi művéről (milyen szép is volt, amikor 2008 karácsonyának tájékán a csomó kialvatlan rajongó egyikeként vártuk a Lurdy Házban, hogy levetítsék végre a film második részét). Aminek oka csupán annyi, hogy a Death Note piszkosul jó munka volt: hősünk kap egy könyvet, amibe ha beleírja valakinek a nevét, az illető meghal. Nem is kellett ennél a kiindulópontnál több egy pompás kis thrillerhez, moralizáláshoz és megannyi fanhoz, akik képesek bármit megvenni, amire ráírták, hogy Death Note.
Adam Wingard még az idén is ráírta új filmjére, s most meg is kapja a magáét a rajongóktól, mivel nem tudta szegény, hogy ezt a sztorit nem lehet másfél órában elmesélni. Vagyis lehet, csak akkor nem lesz belőle más, mint rohanás, rohanás és még több rohanás. Szaladunk végig az eléggé kiforgatott történeten, egyik pillanatban még nagyon fél a hősünk, mert meglátta a szörnyet (Willem Dafoe egészen pompás szörny), majd rögtön osztja is a halálnaplójával az igazságot. Nekünk meg el kellene hinnünk, hogy mindez ilyen gyorsan végbemehet. Nem sikerül, hisz’ folyton azt érezni, hogy a figurákra nem jut idő. Csak kapunk valamit, aminek Death Note a címe, de nem igazán van túl sok köze hozzá. Zokogunk.
Elérhető a Netflixen
