VERZIÓ melléklet

Drónok

Film

A rakétavetővel felszerelt, földi irányítású, a világ másik felén is bevethető drónok kifejlesztése egybeesett a „terrorizmus elleni háború” felpörgésével, így az amerikai vezetés a 2000-es évek közepétől a hadviselés e csendes, kényelmes és biztonságos módszerét választotta az al-Káida főembereinek kiiktatására. A csend, kényelem és biztonság kizárólag az amcsik szempontjából értendő, a norvég Tonje Hessen Schei dokumentumfilmje arról szól, milyen szenvedéseket okoznak Pakisztán wazirisztáni régiójában a haditechnika legújabb vívmányai.

Rendezőnk etikai és jogi aggályai ott kezdődnek, hogy a hadsereg hiányában a háború elfedése és politikai pozicionálása is egyszerűbbé vált, drónok birtokában a döntéshozók könnyebb szívvel mondanak igent egy-egy bevetésre. A bajok folytatódnak azzal, hogy végső soron mindig egy emberi lény nyomja meg a kilövési gombot, ugyanakkor a több tíz­ezer kilométeres távolság sokat lendíthet „az ellenség” dehumanizációján. Ráadásul az amerikai hadsereg külön e célra programozott számítógépes játékokkal toborozza a drónok irányítóit. És akkor még nem szóltunk a drónháború legalitásának és átláthatóságának problémájáról, a terroristák azonosításának nehézségeiről, a dokumentált civil áldozatok százairól vagy a drónok okozta állandó fenyegetettségről, aminek következtében a pakisztáni gyerekek „többé nem szeretik a tiszta eget”.

A film legfeszültebb pillanatait a két kiugrott drónoperátor megszólalásai és a wazirisztáni jogvédők küzdelmei szolgáltatják. Bármilyen jól bánik azonban Schei a morális érzékünkkel, számos kérdést nyitva hagy. Miért nem tesz semmit a pakisztáni kormány vagy az ENSZ a drónok ellen? Milyen nemzetközi jogi normák vonatkoznak ezekre az akciókra? Milyen a hatékonyságuk más módszerekhez képest? Miért csak az USA-ról van szó, amikor a film szerint 87 állam rendelkezik a technikával? A Drónok nem csak továbbgondolásra, a témában való elmélyedésre is ösztönöz.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.