VERZIÓ melléklet

Drónok

Film

A rakétavetővel felszerelt, földi irányítású, a világ másik felén is bevethető drónok kifejlesztése egybeesett a „terrorizmus elleni háború” felpörgésével, így az amerikai vezetés a 2000-es évek közepétől a hadviselés e csendes, kényelmes és biztonságos módszerét választotta az al-Káida főembereinek kiiktatására. A csend, kényelem és biztonság kizárólag az amcsik szempontjából értendő, a norvég Tonje Hessen Schei dokumentumfilmje arról szól, milyen szenvedéseket okoznak Pakisztán wazirisztáni régiójában a haditechnika legújabb vívmányai.

Rendezőnk etikai és jogi aggályai ott kezdődnek, hogy a hadsereg hiányában a háború elfedése és politikai pozicionálása is egyszerűbbé vált, drónok birtokában a döntéshozók könnyebb szívvel mondanak igent egy-egy bevetésre. A bajok folytatódnak azzal, hogy végső soron mindig egy emberi lény nyomja meg a kilövési gombot, ugyanakkor a több tíz­ezer kilométeres távolság sokat lendíthet „az ellenség” dehumanizációján. Ráadásul az amerikai hadsereg külön e célra programozott számítógépes játékokkal toborozza a drónok irányítóit. És akkor még nem szóltunk a drónháború legalitásának és átláthatóságának problémájáról, a terroristák azonosításának nehézségeiről, a dokumentált civil áldozatok százairól vagy a drónok okozta állandó fenyegetettségről, aminek következtében a pakisztáni gyerekek „többé nem szeretik a tiszta eget”.

A film legfeszültebb pillanatait a két kiugrott drónoperátor megszólalásai és a wazirisztáni jogvédők küzdelmei szolgáltatják. Bármilyen jól bánik azonban Schei a morális érzékünkkel, számos kérdést nyitva hagy. Miért nem tesz semmit a pakisztáni kormány vagy az ENSZ a drónok ellen? Milyen nemzetközi jogi normák vonatkoznak ezekre az akciókra? Milyen a hatékonyságuk más módszerekhez képest? Miért csak az USA-ról van szó, amikor a film szerint 87 állam rendelkezik a technikával? A Drónok nem csak továbbgondolásra, a témában való elmélyedésre is ösztönöz.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.