VERZIÓ melléklet

Pislákoló igazság

  • Iványi Zsófia
  • 2015. december 5.

Film

Nehéz elhinni, hogy néhány évtizeddel – és jó pár háborúval ezelőtt – Afganisztánban a fiatal férfiak tetemes hányada szűk ingben és még szűkebb nadrágban, míg a lányok miniszoknyában rázták magukat és mikrofonfrizurájukat vad diszkó­slágerekre. Pedig így volt, és erre bizonyíték is van: az afgán filmarchívumban tárolt tekercseken – már azokon, amiket a filmművészettől sikítófrászt kapó tálibok nem semmisítettek meg – számos buli, koncert és divatbemutató képei fennmaradtak, de akadnak melodramatikus játékfilmek és a történelmi fordulatokat megörökítő dokumentumfilmek is. A Pislákoló igazság hősei mindent megtesznek azért, hogy ezek a felvételek ne váljanak a politika áldozatává. Missziójuk új értelmet ad a filmbolond kifejezésnek: Mahmoud anno az életét kockáztatva rejtett el tekercseket a tálibok elől, Isaaq, a púpos öregember ezer éve az archívum épületében él, és mindent tud az ország történelmével szorosan összefonódó filmtörténetről (melyből, az archív felvételeknek hála, mi is kapunk ízelítőt), Ibrehim, az archívum jelenlegi tulajdonosa vasszigorral vezeti az intézményt. A tekercsek mentése mellett országos körutat is szerveznek, hogy olyan emberek is megtapasztalhassák a mozi varázsát, akik még életükben nem láttak filmet. A kulturális programszervezés épp annyira egyedi szempontok szerint történik, mint amennyire különleges és szerethető ez a film: az ötletgazdák Afganisztán politikai térképe fölé görnyedve jelölik ki a vetítéssorozat útvonalát, és megvitatják, hogy mely területeken milyen valószínűséggel futhatnak tálibokba, és egyben a biztos halálba.

 

 

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)