Az ő instrukciói nyomán fejlesztették ki a negyvenkét húros Pikasso gitárt. Gitárszintetizátora olykor úgy szól, mint a szaxofon vagy a szájharmonika. 1977-ben alapított együttese, a Pat Metheny Group a dzsessztörténet egyik legsikeresebb bandája. A zenészdinasztiából származó Patrick Bruce Metheny szólóban, trióban, kvartettben, sőt legutóbb közel negyven mechanikus hangszerrel körülvéve játszik Orchestrion című, az élő és a gépzenét egyedien ötvöző albumának világ körüli turnéján. A tizenhétszeres Grammy-díjas művész június 30-án a Margitszigeti Színpadon csap a húrok közé a Pat Metheny Group zenészeivel (Lyle Mays, Steve Rodby, Antonio Sanchez). A New Yorkban élő zenész a koncertturnéja közben nyilatkozott lapunknak.
*
Magyar Narancs: 1984 óta ez a hetedik magyarországi koncertje.
Pat Metheny: Európára leszűkítve a kört a legtöbbször Olaszországban és Angliában koncerteztem. Magyarországon ellenben kiváló zenészeket ismertem meg.
MN: Hogyan emlékszik Zoller Attilára, a free jazz egyik szülőatyjára, akinek a tanítványa volt?
PM: Az egyik legszellemesebb ember, akit valaha ismertem. A jósága áthatotta a zenéjét. Nagyon inspirált az első pillanattól kezdve. 1968-ban találkoztam vele egy zenésztáborban. Hosszú órákat áldozott arra, hogy fogásokat, hangzásokat mutasson meg nekem, bőkezűen látott el ötletekkel. Lényegében megváltoztatta az életemet azáltal, hogy megérezte bennem az akkor még éretlen képességeim mögött a lehetőségeket. Egy évvel később magához hívott New Yorkba. Egy hétig nála laktam. Minden éjjel Jim Hallt, Bill Evanset és Freddie Hubbardot hallhattam élőben, sőt még jammelt is velem. Lényegében neki köszönhetem, hogy dzsesszzenész lettem.
MN: Egyértelmű volt, hogy zenész felmenőkkel maga is zenei pályára lép?
PM: Nyolcévesen, apám nyomdokain haladva, fúvós hangszerrel kezdtem. Francia kürtön játszottam, amit rövid úton abba kellett hagynom, mert megsínylette a fogazatom. Tizennégy éves koromban kezdtem gitározni. A családunkban senki nem volt fogékony a dzsesszre. Szerencsémre Kansas Cityben - az úgy harmincöt mérföldre van az akkori otthonomtól - a város legnagyobb muzsikusaival játszhattam. "riási hatással volt rám Gary Burton, az első lemezfelvételeimet is vele és a zenekarával készítettem.
MN: Milyen zenészek hatására fordult a dzsessz felé?
PM: Az első nagy ütést Miles Davis Four and More c. albuma jelentette, tizenkét évesen. Mintha csak egy teljes univerzum tárult volna fel pillanatok leforgása alatt. Ahhoz tudnám az egészet hasonlítani, mint amikor hirtelen felkapcsolják a villanyt egy szobában.
MN: Tizennyolc évesen már tanított.
PM: Nincs ebben semmi különös. Volt egy betöltetlen állás a Missouri Egyetemen, s kezdetben vendégtanárként oktattam. Igazat szólva én már kamaszfejjel öregebb, elmélyültebb voltam a korombeli srácoknál. Rengeteget fantáziáltam, tele voltam ötletekkel, elképzelésekkel arról, hogy zenében élni valami különleges állapot. Gary Burton szerződtetett a zenekarába, és alig egy év múlva beajánlott a Berklee College-be.
MN: Bizonyára nem újdonság, hogy az ortodox dzsesszisták kommersznek minősítik a zenéjét, a rockzene képviselői pedig túl elvontnak.
PM: Vagy jó zenét csinál az ember, vagy nem. A dzsesszben mindez nehezebben érhető tetten, javarészt az improvizáció miatt. A hallgatóság sokszor nem tud különbséget tenni minőség és színvonaltalanság között.
MN: Az elmúlt harminc évben folyamatosan próbálta tágítani a különböző zenei stílusok határait.
PM: Talán érdeklődésnek nevezném. Folyamatosan kísérleteztem, törekedtem, hogy jó hangokat találjak, valódi hangzásokat, igazi szellemiséget. Szóval, elsődlegesen nem az a fontos, hogy hol játszom, kikkel vagy éppen milyen zenei stílusban. Képes vagyok arra, hogy úgy lássam az egész eddigi múltamat, mint valami egységes szövetet, amiben minden szál összefüggésben, kölcsönhatásban áll egymással.
MN: Immár hagyományszerűen a negyvenkét húros Pikasso gitárral vezeti fel a koncertjeit. Milyen modelleket használ még?
PM: Gibson ES-175, Ibanez PM 20, Ibanez PM 100, Ibanez PM 35. Linda Manzer kanadai gitáros fejlesztette ki nekem a Pikasso-gitárt. Emellett létezik egy másik, korlátozott számban gyártott közös gitárunk, a Metheny-Manzer, ami a huszonöt éves együttműködésünk emlékére készült.
MN: Az élő koncertek és a stúdiómunka mindig kölcsönhatásban van egymással?
PM: Sok tekintetben kapcsolódnak egymáshoz, de amikor improvizáció is belekeveredik, akkor nincs szoros összefüggés a kettő között. A korai időkben gyakran előfordult, hogy a lemezfelvételek olyanok voltak, mint egy reklám, hogy az emberek megtöltsék a koncertjeinket, amikor egy adott városban fellépünk. Az évek múlásával már sokkal komolyabban veszem a lemezfelvételeket, és elégedettebb is vagyok az eredménnyel.
MN: Mindenképpen kilóg a sorból legújabb albuma, az öt tételre komponált Orchestration, amiben az akusztikus hangszerek mellett ütősök, cintányérok, marimbák, üvegpalackok is megszólalnak - gépesítve. Miért is?
PM: Mindez visszanyúlik a gyerekkoromig, a nagyapám alagsori lakásában talált játékzongoráig. Valójában azért látogattam sűrűn a nagyapámat, hogy ezen játszhassak. Pár évvel ezelőtt jutottam arra a megfigyelésre, hogy a modern mechanikus hangszerek technológiája, ami mágneses szelepekkel irányítja a hangok képzését, annyit fejlődött, hogy képes akusztikus hangszereket is irányítani. Többéves kutatás eredményeként, amelyben tudósok, mérnökök is közreműködtek, született meg az Orchestration gépzenekara. Kezdetben bárki, akinek elmagyaráztam, hogy mit szeretnék, a feleségemet is beleértve, úgy nézett rám, mint egy őrültre. De nemcsak ezzel az egy személyben irányított virtuális zenekarral vívtam ki magamnak döbbent pillantásokat. Megszoktam, hogy a különféle instrumentális kísérleteim miatt is furcsán néznek rám.
MN: Mike Oldfield is hasonlóval kísérletezett a Tubular Bells című első albumán.
PM: Nincs új a nap alatt. Igaz, amikor Oldfield a hetvenes évek elején megalkotta a maga csőhangjait, még korántsem állt a rendelkezésére olyan fejlett technika. Manapság a legkisebb rezdülésünket is számítógépek, multimédiás játékok rögzítik, már mindennapi, megszokott dolognak számít ember és gép kapcsolata.
MN: Úgy hírlik, hogy minden idők legköltségesebb turnéját járja épp.
PM: Méghozzá milyen örömmel! Számok helyett inkább arról beszélnék, hogy milyen újszerű kaland együtt utazni ezzel a rettenetes hangszerparkkal. Leginkább logisztikai kérdéseket vet fel a turné. Képtelenek volnánk a hangszerek pótalkatrészeit is szállítani, mert túl nagyok és drágák, ezért mindig az adott helyszínen kell az utánpótlásról gondoskodni.
MN: Mennyire befolyásolja a technika a zenészek és a befogadók közötti interakciót?
PM: A korral megtanultam a társadalmi vetületét annak, hogy mit jelent a mai világban zenésznek lenni, hogy milyen értékrend mentén lehet a zenét szolgálni és a közönséget megérinteni. Egy zenész hivatásának fő eleme manapság az állandóan változó technológia. Sajnos a kalózkodás, az illegális letöltések is részei ennek. Mégis azt gondolom, hogy a végeredmény szempontjából megéri. Eleven kölcsönhatás nélkül alkotók és befogadók között nincs valódi párbeszéd.
