"Végig ugyanolyan ramatyul érzem magam" - Kenyeres Bálint filmrendező

  • Hungler Tímea
  • 2009. május 21.

Film

A pankrátor kísérőfilmjeként a héten mozikba kerülő A repülés története a Cannes-i Filmfesztiválon a "Rendezők két hete" szekcióban versenyez.
A pankrátor kísérőfilmjeként a héten mozikba kerülő A repülés története a Cannes-i Filmfesztiválon a "Rendezők két hete" szekcióban versenyez.

Magyar Narancs: Két és fél évig csináltad a kisjátékfilmedet. Arányos idő ez?

Kenyeres Bálint: A "csinálás" nem feltétlenül napi tizenkét órai munkát jelent, de az igaz, hogy három év telt el aközött, hogy az ötlet megszületett, és hogy a filmet bemutatják a héten Cannes-ban. Az intenzív rész egy év volt, a többi a pénz utáni rohangászásról szólt. A kérdés egyébként jogos: nem szeretnék egy kisjátékfilmre még egyszer ennyi időt szánni. De elkezdtük, így be is kellett fejezni. Egy vétlen és óvatlan ötletelés során pattant ki a fejünkből az alaphelyzet Beregi Tamás haverommal - épp egy nagyjátékfilmet írtunk, és lazításként elkezdtünk máson agyalni. A repülés története, illetve a rajta való gondolkodás akkor és ott tulajdonképpen egy frusztrációt volt hivatott feloldani. Megrekedtünk egy problémánál a nagyjátékfilm kapcsán, és tartottunk tíz perc szünetet.

MN: Az Európa-díjas kisjátékfilmeddel (Before Dawn) szemben A repülés története kosztümös film, a figurái is gazdagok. Valahol mégis hasonlónak érzem a kettőt, méghozzá a koncepcióban: egy látszólag lényegtelen momentum válik lényegessé a film végére, és a lényegesnek tűnőről derül ki, hogy tulajdonképpen jelentéktelen.

KB: Nem vitatkoznék veled, van közöttük átfedés, hiszen ugyanaz a pali van mindkettő mögött, de nem egymáshoz képest csinálom a filmjeimet, nem az előző kontextusában vizsgálom őket. A készítés folyamatában inkább a napról napra való túlélés a tét - a formát, a pénzt, a szereplőket, a ritmust, a hangulatot keresem.

MN: Az értelmezésedre volnék kíváncsi.

KB: Nem véletlenül játszom az angolnát, szeretném minél kevésbé verbalizálni ezt a tizenöt percet. A filmről való gondolkodás természetes, de maradjon a film elkészítésének a része. Onnantól, hogy a dolog kész, nem az én reszortom az interpretáció. Magam alatt vágnám a fát, ha elméletekkel állnék elő, bármilyen verbális lábjegyzetben csak jóval primitívebben szólhatnék, mint a filmben magában. A Before Dawnnál is azt szerettem volna, hogy minél több értelmezés szülessen, minél többféle dolgot láthassanak bele a nézők. Van Hemingwaynek egy novellája, A fehér elefánt formájú hegyek, amiben egy pár áll egy vasútállomáson, és beszélgetnek. Azon kívül, hogy ez egy férfi és egy nő meg egy vasútállomás, olyan fifikás a lebonyolítás, hogy minden olvasó saját verzióval állhat elő arra nézve, hogy milyen is a viszony a férfi és a nő között. Nagyjából nekem is ez volt a szándékom. Van egy egyértelműnek tűnő alaphelyzet, ami mindent összetart, de az egész mégis prizmaszerű, attól függően, hogy hogyan forgatgatjuk, számtalan a lehetséges értelmezés. Ennek a megvalósítását tartom a Before Dawn legnagyobb erényének, a filmes ábrázolás a maga brutális konkrétságával ugyanis nagyon megnehezíti az ilyen típusú történetmesélést. A repülés története azonban a maga többértelműségében is egyértelműbb számomra, mint a Before Dawn.

MN: A filmnek egy kislány, Adorján Eszter a főszereplője. Pontosan tudtad, hogy milyen típusú karaktert keresel?

KB: Csak a minőségéről és a jellegéről volt elképzelésem. Fontos volt, hogy hosszú másodpercekig lehessen nézni őt, emellett lényeges volt, hogy tükörfelületként funkcionáljon, a néző beleláthassa a saját elképzeléseit. Az utolsó előtti snitt úgy mutatja a kislányt, hogy a néző igazolva láthatja azt az értelmezést, amit addig felépített magában a filmről.

MN: A rendezők a kisjátékfilmjeiket általában ujjgyakorlatnak szánják az első egész estés alkotásuk előtt. Nem érzed tehernek, hogy nincs még nagyjátékfilm mögötted?

KB: Mit lehet erre mondani? Tényleg lassan csak a házmester néni nem kérdezi meg tőlem, hogy mikor lesz már nagyjátékfilmem. Mindenkit megnyugtathatok. Jelenleg csak egész estés filmterveim vannak, és ezek megvalósításán dolgozom. A repülés története során öt napot forgattunk, és amikor vége lett ennek az öt napnak, éreztem, hogy megéheztem, bemelegedtem, hogy nagyon vágynék már egy más ritmusú, nagyobb ívű munkára. Biztos más állóképesség, más ritmus kell hozzá, és hatalmi játszmaként is nagyon más. Rá kell még jöjjek, hogy nekem hogyan jó nagyjátékfilmet forgatni, szeretném elkezdeni ezt a tanulási folyamatot.

MN: A filmkészítésnek melyik fázisa érdekel a legjobban?

KB: Õszintén szólva végig ugyanolyan ramatyul érzem magam. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember megérzi, hogy elkapta a ritmust, vagy a ritmus kapta el őt - nekem ez a tapasztalat a filmcsináláshoz kötődik, és mint a barom, megpróbálom újra meg újra megélni. Volt egy konkrét élményem az első kisjátékfilm, a Zárás után. Egy gerilla módon összehozott maratoni, huszonnégy órás forgatási nap után ott álltam, mindenki más már kidőlt, és akkor azt éreztem, hogy megvan valami - az a tíz perc olyan tapasztalat volt, aminek az emlékét azóta is hajtom. Ettől eltekintve egy elmebaj az egész.

MN: Csalódás volt, hogy "csupán" a "Rendezők két hete" szekcióba válogatták be a filmedet?

KB: Sokan a fél karukat is odaadnák, hogy ott lehessenek a filmjükkel Cannes-ban, akárhol. Hogy ez újra sikerült, és az új film is ilyen antréval indul a világban, ez számomra óriási. Részemről annak, amit csinálok - bár teljesen értelmetlen az egész -, ezek a dolgok adnak mégis némi értelmet, így talán lesznek, akikhez eljut A repülés története is.

Neked ajánljuk