Magyar Narancs: Május elején három egymást követő este léptetek fel az olasz Nicola Conte zenekarával. Hogy jött össze ez a közös koncert?
Harcsa Veronika: A tavalyi Balaton Sound fesztiválon egymás után léptünk fel, ő a Jazz Combójával, én pedig az Erik Sumo Banddel, de akkor még nem találkoztunk személyesen. Õk éppen pakolták össze a hangszereiket, amikor mi már felmentünk játszani, és ott hallott engem először énekelni. Elkérte a telefonszámom, és pár hét múlva felvettük a kapcsolatot: küldtünk egymásnak lemezeket, kezdtünk elmerülni a másik zenei világában. Az első közös fellépésünk egy római klubban volt, ahol nekem teljes egészében az ő repertoárjukat kellett megtanulni. Azóta volt néhány fellépésünk Európában, és most játszottunk először Magyarországon.
MN: Lemez is lehet ebből akár?
HV: Igen, Nicola azt mondta, hogy mindenképpen szeretné, ha a következő lemezén énekelnék.
MN: Conte nem annyira szabályos dzsesszt játszik.
HV: Nem, eleve dj-ként és producerként lett ismert, az első lemezei szabályos elektronikus albumok voltak, és csak később döntött úgy, hogy élő zenére vált, és most már teljesen akusztikus kombóval áll színpadra. A múltjában is nagyon sok minden van, ami nem dzsessz, és bár mindenki, akivel színpadon áll, dzsesszzenész, és a hangszerelésüket tekintve ezek dzsesszdarabok, mégis ez a fajta bossanovás, grúvos, táncos zene inkább az elektronikus vagy a lounge világához áll közel.
MN: Rólad azt is lehetett már olvasni, hogy te vagy Magyarország első számú dzsesszénekesnője.
HV: Nekem is furcsa, amikor elneveznek így. Én elég későn, gimnazista koromban kerültem kapcsolatba a dzsesszel, és sohasem csak dzsesszt hallgattam, hanem bluest, popzenét, elektronikust és klasszikust is. Mindig sokféle zene érdekelt. A You Don't Know It's You, amivel bekerültem a köztudatba, dzsesszes anyag volt, nyilván ezért könyveltek el sokan dzsesszénekesnőnek, de azért ott sem csak dzsessz van, hanem sok popelem is.
MN: Az első lemezeden, a Speak Low-n sztenderdek és popdalok dzsesszes átdolgozásai szerepeltek. Jól sejtem, hogy amint elkezdtél saját dalokat írni, úgy rugaszkodtál el egyre inkább a dzsessztől?
HV: Nyilván, mert az jött ki belőlem. Amikor a Speak Low-t felvettük, akkor voltam elsőéves a dzsessztanszakon, az volt az első saját zenekarom, rajtam kívül mindenki színtiszta dzsesszzenész. Nagyon nagy mértékben hagyatkoztam rájuk, hiszen ők nálam idősebbek és jóval tapasztaltabbak voltak. A lemez elsősorban az ő világukat tükrözte, én pedig próbálgattam, amiket éppen szerettem az iskolában vagy az iskola mellett, de nem volt még saját világom. A Speak Low-t eredetileg demónak szántam, csak mivel lett egy teljes lemeznyi anyag, ezért gondoltam, hogy nagy baj nem lehet belőle, ha megjelenik. És nem is lett. Azért az egy abszolút szárnypróbálgató darab volt.
MN: Ehhez képest Japánban elég nagy sikere volt.
HV: Igen, én voltam a legjobban meglepve emiatt. Amikor voltunk kint turnézni Japánban, én is jobban utánanéztem, hogy milyen zenék mentek kint: meg tudom érteni, hogy miért lett sikeres - valószínű, hogy pont ez a szárnypróbálgató, őszinte, ártatlan kislányos hozzáállás jött be nekik, ami egyszerűen a tapasztalatlanságomból fakadt.
MN: Mondhatjuk, hogy a kvartett és az Erik Sumo a főzenekaraid, és ehhez jönnek a vendégeskedések?
HV: Igen, a kvartett az első, a Sumo pedig a hab a tortán. Nyilván, mivel nem egyedül vagyok ott középen, Kiss Erzsivel vagyunk ketten, és ott van Tövisházi Ambrus is, aki a dalokat írja, ezért a felelősségem is kisebb, és ez felszabadultabb jutalomjátékot tesz lehetővé. Meg hát poposabb maga a zene is, oda sokkal inkább bulizni jönnek az emberek, mint nagyon komolyan zenét hallgatni. Egyébként van most egy új projekt, ami a kvartett mellett valószínűleg a közeljövőben a főzenekarom lesz. Annyira friss, hogy még neve sincs, négyen vagyunk benne: Andrew J, Kaltenecker Zsolt, Gyémánt Bálint meg én. Kísérleti, énekes és egyéb hangszeres hangzásokon alapuló popzene lesz.
MN: Még csak most írjátok a számokat?
HV: Így van, még egynéhány hónapig a szobánkban fog maradni, de remélem, hogy egy éven belül beindul majd.
MN: Képzett énekes vagy. Menynyiben befolyásolja ez az énekstílusodat?
HV: A dzsessztanszak alatt nagyon sokat változott a hangom. Ezek nagyon matekos dolgok, nem biztos, hogy van jelentősége, de sokkal nagyobb lett a hangterjedelmem, mint négy évvel ezelőtt, biztosabban tudom használni a felső meg az alsó lágékat. Egy csomó mindent kikísérleteztem nemcsak az iskolában, hanem a koncerteken is. Úgy érzem, hogy sokszínűbben tudom használni a hangomat, nyilván ebben szerepe van annak is, hogy felsőoktatási intézményben tanultam énekelni dzsessz- és klasszikus éneket. Azt hiszem, hogy az, ha valaki technikailag a saját lehetőségeit tágítja, mindenképpen jó, mert annál színesebben tudja elmondani, amit akar. Nem szükségszerű egyébként, vannak énekesek, akiket imádok, meghalok értük, és két hangot tudnak énekelni. A legtipikusabb ilyen példa Billie Holiday, aki gyakorlatilag egy kvinten énekelt. És pont ez volt az egyik oka annak, hogy annyira izgalmasan alakította át a dalokat, mert bele kellett sűrítenie mindent egy nagyon kis hangtartományba. Nem alapkövetelmény, hogy legyen valakinek technikája, sőt nagyon eredeti tud lenni, ha valaki ösztönös, de én tudom, hogy sokkal több mindent ki tudok énekelni, amit régebben csak hallottam, hogy hogyan szerettem volna. Ugyanakkor sosem voltak erőszakos egyéniségek az énektanáraim, hogy nagyon lenyesegettek volna. Ami ösztönös, az megvolt bennem négy éve is, és most is megvan.
MN: A dal mit jelent neked? A formát vagy a melódiát keresed?
HV: A kettő egymást keresi. Nyilván borzasztóan fontos a dallamnak meg az alatta levő harmóniának a viszonya, de nagyon izgalmas verziókat hordoz még ma is a dalforma. Igaz, hogy jó pár évtizede írnak dalszerű dalokat, de végtelen a lehetőségek sora. Az is nagyon izgalmas, hogy az a bizonyos verze meg a refrén egymástól milyen távolságra esik, milyen időben és hányszor szólal meg, vagy hány C, D, E rész van, tehát mint forma is nagyon izgalmas.
MN: Egyik tavalyi lemezed címadóját, a Red Baggage-et a piros bőröndöd ihlette - ez a lemez az utazásról szól?
HV: Szűk egy év alatt írtam a Red Baggage dalait, ez idő alatt nagyon sokat utaztam a zenekarral és a zenekaromon kívül is. Túl azon, hogy fizikailag sok helyen jártam, és gyökeresen más kultúrákról kaptam benyomásokat, lelkileg is úgy éreztem, hogy ez egy utazós év volt. Nagyon sok új emberrel ismerkedtem meg, ennek is nyoma van a lemezen. Valahogy sok minden kicserélődött körülöttem. Nemcsak a táj cserélődött, hanem belül is sok minden változott.
MN: Viszonylag gyorsan követte egymást a legutóbbi két lemezed: mindkettő 2008-ban jelent meg.
HV: Igen, de hozzátartozik, hogy mindkettőt nyáron vettük fel, csak az egyiknek átcsúszott a bemutatója tavaly januárra, a Red Baggage bemutatóját pedig novemberben tartottuk meg. A valós idő, ami a két felvétel között telt el, pont egy év. Valóban sokan a szememre hányták, van is benne igazság, hogy lehetett volna még várni, lehetett volna többet dolgozni a hangszereléseken, meg hagyni, hogy jobban kibontsák magukat a számok, de egyszerűen volt bennem egyfajta türelmetlenség. Annyira aktuálisnak éreztem az élményeket, hogy fel akartam venni a lemezt - kikívánkoztak belőlem a dalok.
MN: A lemezek szerint te vagy a szerzője a daloknak.
HV: A kvartettel én írom meg a teljes dalokat, harmóniákkal és hangszereléssel együtt. A harmóniákba, dallamokba nem igazán szoktak a többiek beleszólni, a hangszerelésbe inkább. Az az a rétege a daloknak, ahol a többiek is sokkal inkább hozzáteszik a magukét. Sok dalnál volt, hogy vittem egy bőgőmenetet meg dobgrúvot is, de nyilván mivel nem vagyok bőgős, dobos, gitáros, ilyenkor mindenki a saját személyiségére szabja át a témát.
MN: Az improvizatív elemek mennyire fontosak?
HV: Koncerten hatványozottan fontosabbak, mint a lemezen. Élőben nagyon fontos az improvizáció minden szinten, azon a szinten is, hogy van a zongoristának egy szólója, meg azon a szinten is, hogy megkérdezem a közönséget, hogy milyen hangnemben legyünk vagy hogy milyen dalt szeretnének hallani, szomorút vagy vidámat, és így összerakunk a semmiből teljesen spontán módon valamit. Nyilván azért nagy hangsúly van a szövegen meg az éneken meg a dalokon, de rengeteg spontán dolog születik.
MN: Volt már olyan, hogy ebből született új szám?
HV: Inkább csak ötletek, amiket aztán tovább lehetett építeni. Volt olyan dal, a Surprise című a Red Baggage lemezről, amit koncerten raktunk össze a színpadon, mert a koncert előtti estén írtam, teljesen friss volt, és annyira egyszerű a szerkezete, hogy ott, a színpadon, a nézők előtt el tudtam mondani a zenészeimnek, hogy ki mit játszszon. Nagyon izgalmas volt, de azt megírtam előző este.
MN: Sokan hívnak, sok zenekarban énekelsz - nem fárasztó ez egy idő után? Nem az van ilyenkor, hogy egy ideig egyedül akarnál már lenni?
HV: Abszolút van ilyen. Van, hogy hazamegyek, és bármi történhet, csak zenét ne kelljen hallgatnom. Szó sincs róla, hogy elegem lenne belőle, csak kicsit sok, és egy kicsit többre, nyugalomra vágyom. Nyilván az segít, hogy mindig más az, ami éppen aktuálisan fontos. Általában meg lehet állapítani, hogy mi az, ami megy egy pályán, amire ráállt, és mi az, ami nagyobb energiabefektetést, esetleg dalszerzést, szövegírást, ihletettebb munkát igényel. Nem könnyű, tehát nyilván kell tudni lavírozni az egyes zenekarok között, de azt hiszem, ez elengedhetetlen is ahhoz, hogy ne unjam meg. És nagyon érzem sokszor, hogy inspirálják egymást a különböző zenekarok. Az, hogy mindig van hova kilépni az aktuális zenei közegből, nagyon fontos nekem.
MN: Volt olyan, hogy egy témát vagy dalt, ami az egyik zenekarban nem működött, átvitted egy másik formációdba?
HV: Olyan volt, hogy az egyikben nagyon működött, és a másikban is kipróbáltam, és rájöttem, hogy tényleg, miért is ne. Tipikusan a pop- vagy dzsesszdolgokra értem ezt. Amikor bekerültem a Sumóba, nagyon nagy élmény volt nekem az az elementáris koncerthangulat. Hogy nem csak úgy lehet színpadon énekelni, hogy az emberek ülve hallgatják, hanem lehet úgy koncertezni egy zenekarral, hogy az emberek táncoljanak és bulizzanak. Nyilván a kvartettemmel nem cél az, hogy az emberek táncoljanak, mert nem olyan a zene, de azt hiszem, hogy a felfogásból, az egésznek a felszabadultságából sikerült valamit átmenteni. Valami abszolút felszabadultságot, ami sajnos a dzsesszzenekarokra itthon nem mindig jellemző, pedig miért ne lehetne, amikor a dzsessz pont a szabadságról szól.
MN: Színházi szerepeid vannak még?
HV: Korábban az OFF Társulattal kortárs táncdarabokban szerepeltem (Fészek, Szomjas vagyok), nagyon nagy élmény volt mindkét előadás, de ezek most nem futnak. A Centrál Színházban most is fut Shakespeare A velencei kalmárja, amihez a saját zenéimből szerkesztettem zenét, és élőben játszunk benne a zenekarral. A legnagyobb szabású munkám mostanában az Utolsó idők filmzenéje volt Márkos Alberttel. Ebből lesz egyébként egy különleges koncert a MűPában októberben, ahol filmzenekoncertet adunk, filmvetítéssel egybekötve. Nem egy az egyben fog lemenni a film, csak jelenetek lesznek, illetve a filmnek a képanyagából lesz vetítés.
