Nem kell ahhoz a cinizmus végstádiumában lenni, hogy szemünk előtt megképződjön a tökéletes fesztiválfilm (T. F. F.), melynek fontossága felől szemernyi kétségünk sem lehet. A T. F. F. szereplői rendre az M & M, vagyis a megalázottak és megszomorítottak mezőnyéből kerülnek ki, és hívják fel figyelmünket korunk rákfenéire. Az Egy fantasztikus nő tökéletesen kimeríti a T. F. F. fogalmát; végigjárjuk mindazt a hétköznapi szörnyűséget, ami egy transznemű chilei nőre zúdul, amikor szembetalálja magát a többségi társadalom tipikus tagjaival, a törvény vagy csak saját maguk képviselőivel, olyan alakokkal, akik első, második és harmadik felindulásukban sem képesek elfogadásból jól vizsgázni.
Sebastián Lelio filmjében gyász keretezi a hősnő történetét: Marina előtt aligha ismeretlenek a kitaszítottság helyzetei, de párja hirtelen halálával gyors egymásutánban kapja meg, amit egy transznemű nő csak elszenvedhet. Középkorú szerelmének rokonságától, az elvált férfi exfeleségétől, felnőtt fiától és egyéb családtagjaitól éppúgy semmi jóra nem számíthat, mint a halál okát vizsgáló rendőri és egyéb erőktől, akik, ha tehetnék, a gyász jogától is megfosztanák. Egy tipikus T. F. F. beérné a pofonok leltárszerű felmutatásával, de Lelio és a főszerepet alakító Daniela Vega ennél többre szövetkeztek, és nemcsak a szándékaik, de az eszközeik is megvannak ahhoz, hogy Marina történetéből hús-vér filmet faragjanak. Egy feszült és bensőséges love & gyász sztorit, amelynek semmi szüksége a fontoskodás mankójára. Beéri egy öntörvényű film ismérveivel is.
Az ELF Pictures filmje
