Van az a franciás filmzsáner, amelyben egy évtizedek óta összetartó baráti kör belső dinamikájának feltárása tölti meg a másfél órát. A hosszas enumerációt követően, amikor is minden egyes résztvevő kap valamilyen, néhány vonásból felvitt jellemet (s a megkülönböztetés céljából valami bogaras szokást), általában be is áll arra a sínre a cselekmény, amelyről aztán többé le nem gördül. A társaság társasági életet él, párbeszédek rajzolják ki a társasági együttléteken kívüli világot, kanyarog, csordogál a sztori, párok jönnek össze s mennek szét, félreértések keletkeznek s tisztázódnak, megbékélés váltja a haragot. Épp, mint az életben, mondhatjuk, ha mélysége is lesz a panorámának s a végére tudunk valamit, amit az elején még nem. Enélkül inkább a szappanoperák végtelenített maszatolását juttatja eszünkbe a sok fárasztó magánéleti kanyar. Még akkor is, ha – épp, mint Julie Delpynél (Francia hétvége) vagy Guillaume Canet-nál (Apró kis hazugságok) – ezt a végül is sehova sem tartó dán filmet, May el-Toukhy próbálkozását a színészi alakítások teszik szerethetővé. Jens Albinusról vagy Trine Dyrholmról persze minden filmbarát hallhatott, de a film mégis a voltaképpeni főszereplő, a náluk jóval kevésbé ismert Mille Lehfeldt jutalomjátéka: száraz keserűséggel, kétségbeesett szeretetéhséggel formálja meg a minden társaságban magányos doktornőt, aki kudarcos szerelmekben próbál valami csökevényes boldogságot kizsarolni az élettől, ám, ha végre működne egy kapcsolata, akkor maga igyekszik zátonyra futtatni azt.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
