Kaushiki Chakrabarty 27 évesen szinte mindent elért, amiről indiai klasszikus zenész álmodhat. Országa minden jelentős komolyzenei díját besöpörte, Nyugaton pedig úgy ismerik, mint aki 25 évesen megnyerte a BBC Radio 3 World Music-díját. Énekével Kaushiki az indiai klasszikus zene szinte minden stílusában képes volt meghódítani a színpadot, méltó képviselőjeként az emberiség legrégebbi töretlen zenei hagyományának. Február 3-án a Trafó Az Indiai Klasszikus Zene Mesterei sorozatának koncertjén lép fel Budapesten. A művésznőt a Narancs egy kalkuttai koncertje után érte el.
*
Kaushiki Chakrabarty: Egész gyermekkorom a zene bűvöletében telt. Apám (Pandit Ajoy Chakrabarty), anyám (Chandna Chakrabarty), a nagyszüleim, de még a nagybácsikám is valamilyen módon zenélt. Az életem minden perce a zenéről szólt. Mielőtt még öntudatra ébredtem volna, már belém költözött a zene szeretete és tisztelete. Nem kellett gondolkoznom, hogy komolyan akarok-e zenélni vagy hogy a zenélés milyen formáját válasszam. A zene nem időtöltés volt a számomra: ez lett az életem. Csak később mesélték a szüleim, hogy kétéves koromtól kezdve tisztán és pontosan vissza tudtam énekelni a bonyolult dallamokat is. Ami azért jó kiindulásnak tűnik, ha valaki zenével foglalkozik (nevet). Gyerekként azonban alig három órát gyakoroltam naponta, és csak felnőve értettem meg, hogy a napi kilenc óra gyakorlás mennyire átalakítja az ember szemléletét.
MN: 10 évesen lett Pandit Jnan Prakash Ghosh bengáli zenész-tanító legfiatalabb tanítványa.
KCH: Indiában az a hagyomány, hogy mielőtt egy tanítvány elkezd tanítani, előbb a saját mesterének mutatja be a leendő tanítványát. Így volt ez az én esetemben is. Apám Pandit Jnan Prakash Ghosh tanítványa volt, így hozzá vitt el. De persze ő már jóval korábban ismert engem, mint ahogy a tanítványává lettem. A ganda-bandh ("a csomó megkötése" - a mester és tanítvány viszony felszentelésének szertartása - a szerk.) pedig egy olyan rítus, amelyben a mester-tanítvány viszony az isten és a hívő viszonyához lesz hasonlatos. Szent kötelék jön létre. Vagyis annak ellenére, hogy korábban ismertem őt, a kapcsolatunk teljesen átértékelődött a szertartásban. A hagyomány szerint ekkor kezdtem el az igazi tanulást. A legkedvesebb az volt az egészben, hogy együtt tanulhattam apámmal.
MN: Mekkora repertoárral dolgozik?
KCH: Az indiai klasszikus zene majd minden formáját éneklem. A Dhrupad a legősibb énekrendszere az indiai zenének, és ma már alig hallható, mert egy olyan rendszer, amit nagyon nehéz elsajátítani és nagyon nehéz előadni is. A Dhrupad nem az a stílus, amit a színpadon szeretnek hallani, mert alapvetően rituális zene volt. Leggyakrabban apám stílusát, a Khyalt éneklem. De éneklek Thumri, Dadra, Bhajan, de még karnatikus stílusban is. Ez utóbbi Dél-India klasszikus előadási rendszere. Ezt a legendás énekestől, Balamuralikrishnától tanultam.
MN: Melyik a legkedvesebb ezek közül?
KCH: Talán a Thumri. Amit talán azért szeretek annyira, mert érzelmileg nagyon telített, és könnyű beleélnem magam ebbe az emocionális viharba. Ugyanakkor a Thumri előadási rendszerének megfelelő improvizáció is nagyon kedves nekem.
MN: Mondana egy Thumri-szöveget, amit nagyon szeret énekelni?
KCH: Ez egy Mishra Pilu Thumri. Arról szól, hogy egy asszony, aki a szerelmétől távol él, nagyon várja, hogy a kedvese hírt adjon magáról. Ez a kedves persze nem csak konkrét személy lehet, mivel a szerelem az Isten felé való megnyilvánulás is. Szóval egyszer egy madár dalol az asszony kertjében, és a madár éneke nagyon megindítja az asszony szívét. Magához hívja a madarat, és azt mondja neki: kérlek, menj el a szerelmemhez, és vidd el énekeddel az üzenetet, hogy már nem is tudom megsiratni az ő hiányát, mert a fájdalomtól kiszáradtak a könynyeim. Hozd vissza nekem őt, drága madár.
MN: A papiha madárról van szó?
KCH: Igen. Mert a papiha madár éneke hangzik úgy, mintha azt dalolná: "szerelmem". A papiha éneke olyan híres Indiában, hogy azokon a területeken is szerepel a dalszövegekben, ahol nem is él.
MN: Hogyan választja ki, hogy milyen rágát fog énekelni egy koncerten?
KCH: ", ez nagyon sok mindentől függ. Például, hogy az adott estén milyen rága hangzott már el. Aztán ott van az adott rága megfelelő játékideje, amikor a legjobban tud érvényesülni. De a legfontosabb tényező, hogy az előadó milyen lelkiállapotban van. Mi az a hangulat, amit a legőszintébben tud képviselni az adott koncerten.
MN: Hogyan jellemezné az ön fő éneklési stílusát, a Khyalt?
KCH: Ez a leggazdagabb és legsokoldalúbb éneklési stílus. Persze egyszerűbb lenne, ha énekelve kéne elmagyaráznom, hiszen ezek nem az én szavaim. Külföldi dzsesszzenészek és klasszikusan képzett énekesek mondták nekem, akik hallották élőben. Szerintem nagyon ritka, hogy a meditatív békességtől a teljes komplex dallam- és ritmusrendszerekig minden egy előadási darabba legyen sűrítve.
MN: A Khyal urdu nyelven azt jelenti: fantázia, képzelet.
KCH: Ez azt jelenti, hogy bármit, ami benned van, meg tudsz jeleníteni a zenében. A rága előadási rendszere ezt a kreativitást szolgálja. Semmi nincs előre meghatározva. Egyedi és megismételhetetlen. Persze vannak zenei kötöttségek, hiszen egy rágának nagyon sajátos előadási rendszere van, amin belül nem lehet egyes hangokat önkényesen használni. De a fantázia mindig egy rendszeren belül tud igazán érvényesülni. Persze nehogy azt higgye, hogy én már mindent tudok erről a zenéről. A Khyal-rendszer bonyolultsága folytán egy életen át kell tanulni, hogy megérthessük ennek a sok száz éves hagyománynak a mélyrétegeit.
Szószedet
pandit: A hinduknál a megbecsült, tanult ember titulusa; a zenében annak a mesternek a megnevezése, akinek már van olyan tanítványa, aki elismert előadóművész.
khyal: Az indiai klasszikus zene egyik legkedveltebb, a Qawwali és a Dhrupad házasságából eredeztetett, gazdag díszítésű éneklési stílusa, melyet valószínűleg Amir Khusro (1253-1325) alkotott meg.
