Borzas szakállal és kedves felesége, a spanyol divattervező lila pizsamakreációjában interjúzta végig Cannes-t. Közben persze a Szkafander és pillangóért 56 évesen átvette a legjobb rendezés díját. Csak megszületnie lehetett nehéz: hivatásos festőként a 80-as évek óta rendkívül felkapott, dollármilliókért kelnek el neoexpresszionistának mondott képei; műkedvelő filmesként pedig épp a minap jelölték rendezői Oscarra, miután a Golden Globe-ot már megkapta. Az már csak hab a pizsamáján, hogy filmje - ami mától megy nálunk is - még a forgatókönyv, az operatőri munka és a vágás kategóriájában is nyerhet Oscart.
*
Magyar Narancs: Eredetileg Johnny Deppet szeretted volna Jean-Dominique Bauby szerepére. Végül miért nem játszotta el?
Julian Schnabel: Túl sok dolga volt. Vagy azért, mert én úgy vágtam neki a filmnek, hogy ő lenne az egyetlen nem francia anyanyelvű színész benne. De aztán rá kellett jönnöm, hogy francia színész kell nekem, mert azokat az improvizált mondatokat, nyelvi nüanszokat, amikre szükségünk van, csak egy francia képes hozni. Megette volna a fene az egészet, ha angol és amerikai színészekkel játszatom el a sztorit angolul egy francia kórházban, amit a francia közönség feliratokról követ majd.
MN: Miért nyúltál a testébe zárt, "locked-in szindrómában" szenvedő, kommunikálni csak pislogással képes egykori világfi történetéhez? A halált próbálod megszelídíteni, netán legyőzni azzal, hogy a haldoklásról és a halálról készítesz filmet?
JSCH: Persze. Megpróbálok kibékülni azzal, hogy be vagyunk zárva a testünkbe, erre nekem nagyon találó szimbólumnak tűntek a film elején látható röntgenfelvételek.
MN: Nagyon személyes lehet a közlés, ha egyszer édesapádnak ajánlottad a filmet.
JSCH: Tudod, az apám tele volt félelemmel, amikor kilencvenkét évesen meghalt. Úgy éreztem, ha jó fia akarok lenni, olyan dolgot kell csinálnom, ami segíthetett volna neki. Jobban érezném magam ettől. Egyébként szemtanúja voltam hasonló esetnek: Andy Warhol üzlettársa, Fred Hughes sclerosis multiplexben szenvedett. Párizsban mindig az ő házában laktam a rue Cherche-Midi-n. Amikor már nem tudott felmenni a lépcsőn, beszállították az Amerikai Kórházba. Itt kidekoráltam a szobáját a saját tárgyaival, hogy olyan érzése legyen, otthon van. Eljártam hozzá felolvasni könyveket. Nagyon dühösen bámult rám. Biztosan azon filózott, Juliannek épp elég a maga élete, akkor meg miért foglalkozik velem? Aztán egyszer ott ült a tolószékében, bíbor színű gatyában, velencei papucsban, és Bob Dylant hallgatott. A Positively 4th Streetet, ami így szól: "You got a lotta nerve / To say you are my friend / When I was down / You just stood there grinning / (É) When you know as well as me / You'd rather see me paralyzed." (Valahogy így: Te mered a barátomnak nevezni magad, aki csak röhögött, mikor a padlón voltam. /É/ Mindketten tudjuk, hogy szívesebben látnál tehetetlenül, bénán.) Próbálta tátogni a sorokat, és iszonyú mérgesen meredt rám. Addig soha kamerát nem tartottam a kezemben, de az egyik barátommal megbeszéltük, hogy ezt le kell filmezni. Megörökítettük Fredet, így, tátogva. Amikor meghalt, megkértek, hogy szólaljak fel a virrasztáson, amit az emlékére rendeztek. Nem voltam képes rá. Semmi szépet nem tudtam volna mondani az egybegyűlteknek, mivel Fred nagyon pipa volt rájuk: úgy érezte, mind egytől egyig elárulta őt. Jobbnak láttam, ha lejátszom nekik ezt a felvételt, hátha észbe kapnak.
MN: Nehéz megragadni azt az állapotot, amikor az ember már nem egészen van benne az életben - mintha egy kicsit a túlvilágról nézné.
JSCH: Az irodalom képes erre néha; amikor úgy érezzük, a főhős a síron túlról szólal meg. A mozi is jó rá, emlékezz csak a Sunset Boulevard nyitójelenetére: William Holden kiterítve lebeg a medence vizén, és narrátorként azt mondja: "Íme itt vagyok én: meghaltam." Amikor az ember fokozatosan visszatér a kómából, furcsa állapotba kerül: nem adatik meg neki az a luxus, hogy szétoszoljanak az álmai. Azok vele maradnak. Ezért sosem éri el teljesen a hétköznapi valóságot.
MN: Filmbéli könyve megírása "létkérdés" a főszereplőnek, Baubynak. Mondhatjuk haláli kérdésnek is. Addig nem tud kibékülni a helyzetével és békében meghalni, amíg fel nem dolgozta a történteket.
JSCH: Igen, amíg nem látott neki a könyvnek, jószerivel fulladozott. Nem látott semmi reményt a maga számára. Aztán rájött, hogy nem akar lehangoltan önsajnálatban szenvedni, inkább elkezd "beszélni" arról, ami vele történt és történik. Az másoknak is a hasznára válhat. Mi, művészek ugyanis nem azért alkotunk, hogy pénzt keressünk. Én legalábbis nem azért csináltam ezt a filmet, hiszen egy nap alatt többet keresek egy képemmel, mint amennyit e filmre fordított egyéves munkámért kaptam!
MN: Egy héttel a forgatás előtt az apát alakító Max von Sydow azt mondta nekem: "A forgatókönyv egyszerre megható és vicces. Olyan, amin úgy nevetünk, hogy közben sírunk." Kinek köszönhető ez: az eredeti könyvnek, vagy az azt adaptáló Ronald Harwoodnak?
JSCH: ", nem találkozott a történet eredeti szereplőivel, csak fogta a könyvet, és abból írta meg a forgatókönyvet. Ráadásul túl van hetvenen, és egy ilyen férfinak más a szexuális élete, mint - a film esetében - egy negyvenkét éves franciának vagy - az én esetemben - egy ötvenhat éves amerikainak. A főszereplő nála olyan dolgokat mond a nőknek, amiket én sosem mondanék. Ezeket mind át kellett írnom. Rendszerint magam készítem a forgatókönyveimet, de itt a Pathé cégtől jött a megkeresés, elvállalnám-e a filmet. Aztán még egyszer gyökeresen átírtam az egészet, amikor végleges lett, hogy franciául fogjuk forgatni. (Mégis Harwood kapta az Oscar-jelölést, mert övé a kredit a stáblistán - K. L.)
MN: Milyen változtatásokat csináltál?
JSCH: Amikor a film végén a gyermekei anyja megkérdezi Jean-Dominique-ot, akarja-e hallani a könyvéről szóló kritikákat, én azt a választ adtam a "szájába", hogy nem - és nagyon büszke voltam erre. Mathieu (Amalric, aki végül eljátszotta a szerepet - K. L.), viszont síkraszállt az igenért, szerinte Jean-Dom kíváncsi lett volna műve fogadtatására. Jean-Dom két közeli barátja közül az egyik mesélte, hogy amikor meghalt, és mindenki egyenként bement a szobájába, ő beszélni kezdett hozzá. Bejött a doktor, és rászólt: "De hát halott." "Hogyhogy? A szeme nyitva, és lélegzik!" "Az csak a lélegeztetőgép." Ez indított arra, hogy a feleség gyakorlatilag egy halottnak olvassa fel a megjelent kritikákat. Mert az én olvasatomban Jean-Dom nem felelt erre a kérdésre - ezzel már ki tudtam egyezni. A másik lényeges változtatás a szeretőjének a figurája: ő voltaképpen kihagyta a könyvből. De nálam szerepel egy jelenet, amikor Jean-Dom megkéri a feleségét, hogy hívja fel a másik nőt. És megkéri a feleségét, fordítsa le a szeretőjének, amit a pislogásaiból kibetűzött: "Mindennap érted ébredek." Úgy éreztem, elengedhetetlen, hogy ily módon üzenjek az illetőnek, és jelezzem minden érintettnek, hogy ő nagyon is fontos szereplője volt ennek a történetnek: bénulása előtt Jean-Dom egy másik nővel élt együtt, akibe szerelmes volt.
MN: A filmnyelv határait feszegeted a szubjektív kamera alkalmazásával: mindent a főhős szemszögéből látunk. Még a pislogását is beleépítetted a filmbe.
JSCH: A kameraman benyúlt az objektív elé, és az ujjaival "pislogott". Az utómunka során digitálisan még többet illesztettünk be. Egyszer figyeld meg: amikor pislogunk, egyszer pirosat látunk, aztán másmilyen szín a kísérőjelenség. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy legalább harmincféle pislogásra vagyunk képesek!
MN: Ahogy öregszel, gondolsz arra, hogy milyen örökséget, életművet hagysz hátra?
JSCH: Rómában volt kiállításom, és egy ismerősöm elhozta a polgármestert, ezt a Veltroni fickót. Harminc képem függött a falakon, harminc év terméséből kiválogatva. Hét perc alatt végigjárta, miközben állandóan a mobilon lógott. Azt mondta: "Száz év múlva nem fogják tudni, ki volt Róma főpolgármestere, de azt igen, ki festette ezeket a képeket. Ez vigasztaló érzés?" Nem, nem az. De a festés maga, az igen. Imádom a folyamatot. Nem is tudok róla beszélni előre: soha nem mondanám valakinek azt, "figyu, mindgyá' csinálok egy bazi jó festményt, olyan baró lesz benne a piros!" Ha valaki megkérdezné, mit várok még az élettől időm hátralévő részében, valószínűleg azt felelném: harminc nyarat. Amiket végigfesthetek. Imádok a nyári hónapokban kint ücsörögni a szabadban, és dolgozni a vásznaimon. Érezni a festék szagát, meg azt, hogy koszos vagyok, és néha szunyókálni egyet, kint, a szabadban.
