Lengyel Filmtavasz

Egyszer élünk

Film

Nem mindig van megbocsátás. Nem mindegy, hogyan élsz, mert a végén már késő lesz: ez lehet Maciej Migas filmjének tanulsága. Semmi sommás baromság vagy visszataszító emberszörnyeteg. Csak egy önző férfi, aki élvezte az életet – épp úgy, vagy talán egy egészen kicsit durvábban, mint bármelyikünk.

Először a hivatását vesztette el: részegen ment fel a színpadra, eldurrant az agya, és tönkretette az aznapi előadást. De nem esett kétségbe, leszokóban volt az alkoholról, gyűlésre járt, barátokra lelt, új munkákat talált, színész létére volt tévéműsorban tapsoltató, diákszínköri rendező, de árult áruházban napszemüvegeket, sőt, ha kellett, bohócnak állt. Talán nem is először került padlóra, így ügyesen megoldotta az életét, egyszerűen csak újrakezdte.

Aztán egy nap az exalkoholista férfiról kiderült, hogy tüdőrákos. Három, maximum négy hónapot jósoltak neki az életből. Elfogadta, méltósággal tűrte, s hozzáfogott elrendezni az életét. Bocsánatot akart kérni a nőktől, akikhez ilyen-olyan szálak fűzték, de legfőképp a lányától, akinek mintha sosem lett volna apja. Ám a halál közelsége nem mindenkinek hoz megnyugvást. Hiába a bűnbánat, a vezeklés, hiába a végső teperés, nem mindenki tud mindent megbocsátani.

Mit sem számít a szakmai siker vagy a csodának hitt gyógyulás, amiről persze hamar kiderül, hogy csupán az élet végjátéka. A hit adhat feloldozást, de mit ér a vég az áhított búcsú, valódi szeretet nélkül? A megbocsátás nem kegy, hanem kemény meló. És nincs mindig elég idő.

Vetíti a Művész mozi, április 20-án, 19.00 órakor

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.