A kis Ula lengyel bevándorlók gyermekeként él Svédországban. Szülei nem tökéletesek, vannak viták és feszültségek, de kétségtelenül nagyon szeretik a kislányt. Miután az iskolában összezördül egyik osztálytársával, az aggódó tanítónő elviszi egy gyermekvédelmishez, aki ad neki egy telefonszámot, amit bármikor hívhat. A kislány egy otthoni veszekedés és szülei félreértelmezett szeretkezése láttán hívja a számot, és kijön a rendőrség. Innentől pedig nincs visszaút: a kislány ideiglenesen nevelőszülőkhöz kerül. A teljesen banális horror olyan organikusan és magától értetődő természetességgel bontakozik ki, hogy a néző szóhoz sem jut. Ula egyszer nem jön haza az iskolából, és két szenvtelen hivatalnok azt mondja az anyának, hogy egy ideig nem láthatja gyermekét – Kafkához illő jelenet.
Még sokkolóbbá teszi a szituációt, hogy Dariusz Gajewski rendező belekényszeríti a nézőt a kislány ambivalens szemszögébe: ő pedig tudatlan, de ösztönösen meg is érti a helyzetet. Hasonlít a Maisie tudja főhőséhez, ám vele ellentétben Ula végül kézbe veszi saját sorsának alakítását. Gajewski finoman, de ítéletet mond a svéd (valójában az egész nyugat-európai) gyakorlat fölött: végig ott lebeg az eljárásban az idegenséggel szembeni burkolt, jól fésült gyűlölet, nem véletlen, hogy lengyel szülők ellen indul az eljárás (és ez messze vezet, ha a muszlimokra vagy a romákra gondolunk). Meddig van joga az államnak beleszólni a gyermeknevelésbe? Mikortól kezdődik a bántalmazás? Mit jelent a szerető család, és van-e ennek köze az eltérő kultúrákhoz? Erre már a nézőnek kell válaszolnia.
Vetíti a Művész mozi, április 19-én, 19.00 órakor
