magyarnarancs.hu: Hogyan tudtad eltávolítani magadtól a témát, irodalmi és filmes anyagként kezelni a szüleid intimitását, a koncentrációs táborokban átélt borzalmakat?
Gárdos Péter: Ennek van egy lélektani és egy szakmai része. Apám halála után anyám átadta nekem kettőjük 45–46-os levelezését. 1998-ban elhatároztam, hogy filmet készítek belőle, de tíz évig nem bírtam hozzányúlni a történethez. Begépeltem a leveleket a komputerembe, és hetente tettem szent fogadalmat. Nem ment. Mentek az évek. Aztán beütött a véletlen. Egy néni, akit szintén Belsenből szállítottak svédországi ápolásra, elmesélte a történetét. A páriákat többnyire Lübeckből hajózták át Malmöbe. Ez esetben azonban, a cél előtt, kikötöttek egy parányi svéd városnál. A kapitány ugyanis kapott egy táviratot, hogy ajándékokat akarnak felvinni a hajóra. Megálltak tehát, a matrózok kieveztek a partra, ahol harminc-negyven biciklista asszony várta őket. A biciklik kormányán egy-egy csomag lógott. A csomagban sütemények voltak. Ezek a nők valahogy tudomást szereztek a hajó különös utasairól, a koncentrációs táborok túlélőiről. A történet beindított. Láttam magam előtt a hajófenékbe zsúfolt, csontsovány embereket meg a mólón várakozó kerékpáros asszonyokat, ahogy fújja a szoknyájukat a szél. A foghíjas szájakat, ahogy beleharapnak az ajándék süteménybe. Hirtelen megszületett az első mondat, kontúrt kapott az első filmkocka. Véget ért a tízévnyi bénultság. Egyetlen éjszaka alatt megszületett a forgatókönyv első tizenhat oldala. A legfontosabbat tudtam: a múlt, a koncentrációs tábor, apám szörnyű „munkája” – hullákat kellett égetnie Bergen-Belsenben – nem témája ennek a filmnek! A szereplők ezt maguk mögött hagyták, mint ahogyan a szüleim is, életük utolsó, pokoli éve csupán egy sötét háttér, nem több. Eszem ágában sem volt holokausztfilmet készíteni.
magyarnarancs.hu: A szakmai kételyeid abból adódtak, hogy miként lehet megőrizni a hitelességet a levélforma cselekménnyé adaptálásában?
| ||
GP: Igen, az komoly nehézséget okozott, hogy a dús levélanyagból előbányásszam az eseményeket, magát a történést, a dramaturgiailag fontos fordulópontokat, amelyek megszüntetik az anyag irodalmiasságát. Lényegében azt kellett kitalálni ehhez a filmhez, amely a levelek írása közben történt. A nap maradék 23 óráját. A levelek célzásaiból, mellékmondataiból lehetett erre azért következtetni. Apám például soha nem írta meg anyámnak, hogy a tüdőbaja miatt halálra van ítélve. Egyetlen levélben viszont célzást tesz arra, hogy aznap éjszaka elfogta a reménytelenség érzete, és kiment a doktorhoz beszélgetni a Varázshegyről. Namármost, apám szintén megőrzött orvosi papírjaiból, meg az 1946-ban született egyik önéletrajzából kiolvasható, hogy tudta: hat hónapja van hátra. Rekonstruáltam tehát azt a beszélgetést, amelyben ez kiderülhetett. Ki kellett, hogy törjön belőle egyszer a páni félelem – elképzeltem hát egy hisztérikus pánikrohamot. Így araszolgattam előre.
magyarnarancs.hu: Édesapád, Gárdos Miklós neves külpolitikai újságíró, költő, író. Okozott-e bármiféle erkölcsi dilemmát, hogy nyilvánosságra hozd azt, amiről ő mélyen hallgatott?
GP: Apámnak nyilván jó oka volt rá, hogy ne beszéljen a holokausztjáról. Sokszor faggattam őt erről. Mindig azt felelte: majd egyszer. Ma már úgy gondolom, főképpen a szégyen dolgozhatott benne. Szégyellte, hogy ő megúszta, miközben három és félmillió sorstársa belehalt. Egyik levelében azt írta anyámnak, hogy sohasem felejti a tífuszos barakkot Mauthausenben. Őt benn gyilkolta a láz. Az ablakból látta, ahogy a legjobb barátja összeesik, feje a kövezethez koppan. Nem akarta ezeket a képeket újra előhívni magában. Szégyellte saját túlélési stratégiáit. Okos ember volt, sokat tépelődhetett ezen. Úgy döntött, jobb, ha betemeti az emlékeit. A kérdésre válaszolva: igen, nehezen léptem át ezen. Nem vagyok biztos abban, hogy apámat meg tudnám – meg tudtam volna – győzni arról, hogy szerelme születésének történetét elmesélnie: kötelesség. Hogy tartozik vele saját magának és nekünk, a holokauszt második nemzedékének. Szörnyű, hogy az ő halála kellett ahhoz, hogy a levelezés hozzám kerüljön, s hogy ezeket a kérdéseket feltehessem önmagamnak. A papám sorsához még hozzátartozik, hogy baloldali gondolkodású volt, újságíró, s ő is megkötötte az egyezséget a Kádár-rendszerrel, mint a magyar értelmiség túlnyomó része. És ennek ára volt. Elfelejtjük, hogy zsidók vagytok, cserébe felejtsétek el ti is a múltatokat! – ez volt a közmegegyezés mélyén.
magyarnarancs.hu: A szüleid titkolt múltjával szembesülve átestél egy katarzison, ami nem történt meg össztársadalmi szinten.
GP: Az úgynevezett rendszerváltás idején azt hittük, végre szembenézünk azzal, hogy miképpen viselkedett a magyar társadalom 1944–45-ben, vagy még régebben, a 20-as évektől, az első úgynevezett zsidótörvényektől kezdve. A holokauszttagadás és az antiszemitizmus azért kaphatott ismét lábra, és válik egyre elviselhetetlenebbé, mert a társadalom folytatta az elmúlt évtizedek öngyilkos, beteges hazudozását. Vagy fogalmazzunk finomabban: öngyilkos hallgatását. Nemrég megindult egy megindító gyűjtés a neten, olyasmi címmel, hogy A holokauszt és a családom. Az emberek egyszerűen csak leírják famíliájuk megrázó történeteit. Sírnivalóan sok privát história került elő. Hetven évvel a holokauszt után! Kis magyar vallomások. Eközben például a német vagy a svéd társadalom folyamatosan szembenéz. Szinte megjutalmazzák azokat, akik hajlandók bűnbánatra. Nálunk valami mérhetetlenül elromlott. Nincsenek illúzióim. Magyarországon két nagy regény született a holokausztról, az irodalmi Nobel-díjas Sorstalanság Kertész Imrétől és Szép Ernőtől az Emberszag. Az, hogy az utóbbi nem kapta meg méltó helyét a magyar irodalomban, sokatmondó jelenség.
magyarnarancs.hu: Talán a félelem miatt, hogy összedől a győztes nemzetről alkotott fals tudat, amit a balsors ver, hol a nácik, hol a szovjetek, hol az Európai Unió képében.
| ||
GP: A polgári Magyarország is távol tartotta magát a 44-es iszonyattól. Most azt szeretnénk hinni, hogy a németek 1944-ben bevonultak, s kezdetét vette a deportálás. Ma már szomorú közhely, de ez egyetlen európai országban sem történt ilyen sebességgel, ilyen szervezetten, mérnöki pontossággal, sőt ilyen lelkesedéssel. A zsalugáterek jelképesen és konkrétan is összezáródtak, mindenki hallgatott. Nem csak azok az őrmesterek és közkatonák a felelősek, akik a vagonokra rátolták a lakatot. Egy néma, közönyös ország előtt zajlott le ez a borzalom. Egyre nehezebb, bonyolultabb erről beszélni. A második, harmadik holokausztgeneráció is megterhelődött különböző alkukkal. Lassan eltűnnek a szemtanúk. Az utolsó percben vagyunk. De látod, mi most erről beszélünk, miközben nem győzöm leszögezni, a Hajnali láz nem erről szól! A mi filmünk azt meséli el, hogy két fiatal az életet választja a halál helyett. Ez ugyan igen patetikusan hangzik, de végtére is ez az igazság. Az élethez pedig a szerelmen át vezetett az út.
magyarnarancs.hu: A film magyar, svéd és izraeli koprodukcióban forog. Nem állt fenn annak a veszélye, hogy a sok bába közt elvész a gyerek?
GP: Minden koprodukció kompromisszumokkal jár. A svédek például kikötötték, hogy a pénzt az utolsó fillérig náluk kell elkölteni, és a forgatókönyvbe be kell vonni svéd írót is. Ebből jól jöttünk ki. Nagyon jót tett például a könyvnek, hogy Marianne Ahrne ragaszkodott a svéd társadalom megosztottságának ábrázolásához. A svédek jó része ugyanis a háború végén Hitler-párti volt. Az izraelieknek pedig az volt a feltételük, hogy szerepeljen jeruzsálemi helyszín a filmben. Utólag meglepő jelentőséget kapott az az elem, hogy a főhős Jeruzsálembe emigrál, és onnan meséli el a történetet.
magyarnarancs.hu: A szüleidben is felmerült az emigrálás kérdése?
GP: Svédországban az elsők között jelentkeztek arra, hogy hazajöjjenek. Gyakran beszélünk arról, hogy mi a zsidó identitás. Hát ezt jelenti: a szüleimnek – a 44-es történések ellenére – eszükbe sem jutott, hogy az egyébként felajánlott svédországi munkába kapaszkodjanak, vagy alijázzanak Palesztinába. Itt volt a hazájuk. 1956-ban viszont felmerült bennük a disszidálás gondolata. A kérdést apám szorongásai döntötték el. Nem akarta a feleségével meg két gyerekkel, velem és az öcsémmel egy mosogatótál mögé befalazni magát.
