Filmünk főszereplői egy légi mentő (Dwayne Johnson, aki már nem is Rock), egy szeizmológus (Paul Giamatti, aki két órán át elhűlten forgatja gülü szemeit), néhány naiva meg sok nebuló, akik majd sorra megbuknak az élet vizsgáján. Brad Peyton (korábban a Kutyák és macskák: a rusnya macska bosszúja szép reményű rendezője) remek kompozíciós érzékkel halmozza egymásra a katasztrófákat: makettromboló dühének áldozatul esik a Hoover-gát, majd Kalifornia urbanizáltabb részei, végül a popcornját romok között majszolgató filmnéző már attól retteg, mikor omlik a fejére az álmennyezet. Jó emmerichista hagyomány szerint ráadásul a bajok csőstül jönnek, elvégre megacunami nélkül a gigarengés csak félkarú óriás. Azt kell mondanunk, filmünk a merő vizualitás szintjén legalábbis csillagos négyest érdemelne – igazán nem az alkotók tehetnek a 3D-s filmek gyermekbetegségéről: egy bizonyos távolságból csak matchboxokat és távirányítható játék helikoptereket látunk. A földrengések ezzel szemben minden igényt kielégítenek, az összeomló épületek kellő mennyiségű törmelék kíséretében szakadnak darabokra (az alkotók némely népszerűbb toronyházakat többször is összerogyasztanak), a szeizmikus szökőár jól megformált, karakteres, szinte lejön a tolóerő a vászonról. Legfeljebb megint a szeizmológusok fognak piszkoskodni, hogy a Szent Andráson soha nem lesz 8,3-nál nagyobb rengés, meg hogy a cunami nem is abban a szögben érné el a San Franciscó-i kikötőt – miközben mindenki jól tudja, hogy az a megfelelő szög, ahonnan jól látni a légi mentő belevaló lányának a dekoltázsát. Filmünk amúgy, zsánerének megfelelően, igazságos: itt a sors mindenkinek érdeme szerint osztja a végzetét, s valószínűleg mind egyetérthetünk abban, hogy a gyávaságért méltó és arányos büntetés, ha a bűnös fejére ejtenek egy teherhajót.
Forgalmazza az InterCom
