Szumowska korábbi filmjeihez hasonlóan ezúttal is a szexualitás felől közelít, ám az eddigi munkáival szemben ez a film visszafogott és fegyelmezett. Sűrű, nehéz atmoszférájában ott kísért Kieślowski szelleme, morális igényessége.
Nem úgy teszi fel a kérdést, hogy vajon összeegyeztethető-e a papi hivatás és a megélt testi szerelem (nem egyeztethető össze, a papi nőtlenség jelenleg nem képezi felülvizsgálat tárgyát), hanem azt feszegeti, hogy összeegyeztethető-e az elfojtás és a tisztesség. Hogy meddig kell képmutatónak lenni, a „nagyobb jóra”, a közösség „egységére” hivatkozva. Kell-e egyáltalán?
Adam atya egy vidéki nevelőintézet nyitott és laza, ugyanakkor mélyen elkötelezett és karizmatikus vezetője. Lelkészi szolgálata mellett szeretettel és megértéssel viseli gondját a tucatnyi, mentális és viselkedési problémája miatt munkaterápiára fogott fiatalembernek. Akik vadak és szeretetéhesek, kegyetlenek és sérülékenyek – valahol a fiatalkorúak börtöne, a javítóintézet és a felnőttélet határán. Kialakulatlan morális érzékkel és ébredő szexualitással. Adam atya jó pedagógus és jó pap, ám emberből van: teste késztetéseivel csak küzdeni tud, megküzdeni nem. Az intézet környékén nehéz fizikai munkát végző fiatalember iránt ébredő vonzalma pedig kölcsönös. És igen érzékenyen, távolságtartóan és – a finálé szenvedélyes együttlétének direkt, bár nem explicit bemutatásáig – diszkréten ábrázolt. Ez a kapcsolódás a teljesség felé törekszik, amelynek része a szexuális kapcsolat is, de centrumában ugyanaz a felismerés, az egység, a teljesség mindig adott voltának felismerése áll, mint ami a hívő embert megtartja a kétségek, szorongások, tévelygések kínjai közt is.
Vajon az egyház a maga földhözragadt pragmatizmusában és taktikus döntéseiben szintén a teljesség felé törekszik-e? – teszi fel a kérdést, provokatívan, ám az istenkereső ember indulatával a feszült hangulatú, nyomasztó közegben játszódó film. Ha az egyháznak az élet valóságos kérdéseire adott válaszai csak a bűntudat felkeltésére alkalmasak (az egyik intézeti fiú, nem tudván feldolgozni saját szexuális irányultságát, öngyilkos lesz), ha ez az egyház a felmerülő vádakkal (munkatársa a püspökségen besúgja a papot) csak a praktikus megfontolások szintjén hajlandó foglalkozni (újabb áthelyezés), akkor kitől, mitől remélhet segítséget a hitét és belső, elemi késztetéseit egyaránt megélni kívánó ember? Vajon mikor lehet ezekről a kérdésekről egyáltalán beszélni?
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
