Film

Jurassic World 3D

Film

A dinoszauruszfilozófia korát éljük: immár komoly traktátusok foglalkoznak a (madarak kivételével) rég kihalt őshüllők és az emberek közötti sajátos viszonnyal, egészen pontosan azokkal a gondolati konstrukciókkal, melyekkel értelmet adtunk néhai létüknek, s besoroltuk őket egy ingatag alapokon álló rendszertani hálózatba. És persze azzal a még pusztán csak elméleti lehetőséggel, hogy mi lesz akkor, ha képesek leszünk visszahozni őket az életbe, vagy valami olyat, ami távolról emlékeztet a róluk szerzett tudásunkból összeálló képre, majd összeeresztjük őket saját magunkkal. Igen, ez valóban kedvenc beast ­feast-filmfolyamunk, a Jurassic-univerzum tárgya is: azé a sorozaté, mely a Kedvencek temetője morális tanulságait (nem kéne a holtakat visszahozni az életbe) elegyíti a molekuláris genetika iránti mélyen ambivalens, az ájult tiszteletet az irtózással elegyítő érzéseinkkel. Erre persze a mozinéző többnyire legyint: neki csak újabb és újabb szörnyekre van szüksége, lehetőség szerint még nagyobbakra, több foggal, hiszen erre hajtanak a Jurassic World elvetemült, ráadásul korrupt molekuláris genetikusai is. A Jurassic-filmek azonban, legalábbis a klasszikus első rész ehhez morális és – a maga egyszerű módján – még filozófiai tanulságokat is adagol. Nem is szólva arról, hogy felhívja figyelmünket a tudomány néha önhitt és korlátolt szemléletmódjával szembeni, nem kevésbé tudományos szkepszis jelentőségére. Nos, a Jurassic World is ezt az értelmezési keretet hozza vissza, igaz, az adalékokat most már ad absurdum viszi – ebben a tekintetben sokkal inkább a megakígyós/krokodilos filmek gusztusos hagyományát követvén. Ezenfelül a régi félelemre bazírozna: mi van, ha kitaszíttatunk saját paradicsomunkból, és lekerülünk a tápláléklánc csúcsáról, no meg a rendszertani szinten értelmezett alfahím pozíciójából. Filmünkben két, érezhetően irányításmániás és öncélúan vérengző faj kerül össze, s közöttük csak nüanszok, futó szimpátiák, no és a vakszerencse dönt. Ennyi adatik nékünk, és bő kétórányi, önfeledt, poénokkal telehintett, debil szórakozás. A rendelkezésre álló filmidő és -tér kitöltésére előkerül számos kötelező, éppen ezért untig ismert zsánerelem a szörnnyel szemben egyedül maradó gyerekektől-kamaszoktól, a konfliktusos (plusz osztályellentéttől sújtott!) szerelmi szálig és a nálunk intelligensebbre, ügyesebbre tervezett monstrummal szemben alulmaradó tudósokig, katonákig – jé, ez pedig már az Alien 4 meséje! A számos filmtörténeti utalás (az ádáz repülő pterosuridák például a Pitch Black sötétben bujkáló rémeitől kölcsönzik undok szokásaikat) mellett az alkotók, mivel jobb nem jutott eszükbe, szépen visszatérnek a kályhához: nincs olyan szörny, akinél ne lenne egy még rettenetesebb, amit megfelelő alkalommal, egy újabb metafizikus patthelyzet esetén elő lehet húzni a kalapból. Valaki me­gint megnyerte helyettünk a meccset, és ez jótékonyan elfedi a tanulságot: az ember már tehetetlen saját művével szemben, a következmények pedig bármikor felfalhatják fajunkat.

Forgalmazza a UIP–Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egzaltált Dürer

A monumentális kiállítás középpontjában egyetlen mű, egy 1506-os dátummal jelölt, Selmecbányáról származó gótikus szárnyas oltár áll, amelynek az egyik táblaképével (helyesebben reprodukciójával) mindenki találkozott már. A kollektív emlékezetünkbe beégett a Vizitáció (Mária találkozása Erzsébettel), ám ez nem mondható el a nyolcból megmaradt hét táblaképről – amelyek most először láthatók együtt.

0–24

A hétköznapi és ünnepnapi fasizmus letagadásának megvannak a magyarban is a kulcsmondatai, közbeszédbéli szállóigéi. Kivétel nélkül önleleplező mondatok, melyek igen gyakran egyeznek is a közlő szándékaival.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

Szivárgás

Tavaly szeptemberben a kuruc.info közzétett egy olyan párbeszédet tartalmazó hangfelvételt, amelyen többek között ez hallható: „Nekem a Viktor azt mondta, hogy azért jöjjek be, hogy beszéljük meg, hogy ki fenyegetett meg.”

Szép, új, szintetikus világ

  • Váradi András

Egy jó kép többet mond, mint ezer szó. Közhelyes, de attól még igaz bon mot. Robert Capa még rá is duplázott, amikor azt mondta: el tud képzelni egy olyan képet (fotót), amely akkora hatással van az emberekre, hogy soha többé nem lesz háború.

Közös pont híján

Hosszú ideig az évszázad üzleteként hirdették a német fegyvergyártásra alapozó hazai védelmi ipari fejlesztéseket. Ám a pénz elfogyott, exporttal nem számolhatunk, ráadásul a Merz-kormány nem lesz olyan elnéző Orbán Viktor bomlasztó politikájával szemben, mint amilyen Angela Merkel volt.

„Itt írd alá, Gergő!”

A fideszes ifjúságból indulva, minisztériumokon és államtalanított állami cégeken át vezető úton került Böszörményi-Nagy Gergely, az Orbán-rendszer egyik hivatásos szabadgondolkodója a MOME-t fenntartó alapítvány élére, ahol aztán nem kívánt ismertséget szerzett.

„Végre ellazultunk”

Tizenöt éve alakult meg az Ivan & The Parazol, de fontosabb, hogy a klasszikus rock ihletettségű zenekar a minap jelentette meg hatodik nagylemezét Belle Époque címmel. Az új album mellett ambiciózus tervekről és a köz­életről is beszélgettünk Vitáris Ivánnal, az együttes énekesével és Simon Bálint dobossal.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.