A nyolc, többé-kevésbé mindenkit kielégítő búcsúepizód során nem csupán megduplázta, majd megháromszorozta a széria tavalyi nézettségét (tízmilliósra, ami persze csak a hivatalos amerikai nézőszám, hiszen a torrentoldalak segítségével világszerte rajongók további tömegei követték intenzív körömrágcsálással kísérve a búcsúzás perceit), hanem mindeközben sorozatát az év egyik legjelentősebb popkulturális eseményévé formálta, amelyről már nemcsak a szokásos felületeken - tévés kolumnákon, blogokon, Facebook-csoportokban - folyt intenzív diskurzus, hanem többé-kevésbé mindenhol. Mindeközben az ötödik évad kritikai fogadtatása helyet szorított a Breaking Badnek a rekordok könyvében, és az évadkezdés óta egyre erősödnek azok a hangok, amelyek szerint Gilligan szériája volna az amerikai sorozatkészítés legperfektebb gyémántja. Vegyük figyelembe továbbá, hogy míg, mondjuk, a szintén dicsőítő szónoklatokkal körbekerített Mad Ment inkább a - legjobb drámai sorozat Emmyjét négy egymást követő évben is neki juttató - szakma fényezte nyomasztóan erőteljes kézmozdulatokkal, a Lostba pedig, éppen ellenkezőleg, döntő részben az elfogult rajongók őrültek teljesen bele, addig a Breaking Bad mindkét táborból egyszerre csalta elő a lánchegységnyi szuperlatívuszt. Mindezeket észben tartva egyre erősebb bennünk a gyanú, hogy hosszas keresgélés után a Breaking Badben végre megtaláltuk a televíziózás történetének legtúlértékeltebb sorozatát.
| ||
Messzi-messzi galaxis
A túllihegés aktusa mindig kicsit furcsa, de ebben az esetben felettébb érthető is. Az amerikai tömegkultúra hívei igen régen éheztek már egy olyan sorozatra, amely végre ismét igazi esemény lehet: évek múltán is elfogódott hangon emlegethető, hivatkozható, mércéül állítható esemény, mint amilyen mindenekelőtt A maffiózók vagy egy szűkebb kör számára A drót és a Deadwood volt, netán mint a vitatható, de a popkulturális fókuszt azért stabil kézzel magára irányító 24. Az Egyszer volt, hol nem volt az lehetett volna talán, de nem lett, és ha a húszperces vígjátéki mezőnyt (benne Lena Dunhamtől a Csajokat vagy Louis C. K. szériáját, a Louie-t, amelyekből lehet még talán össztársadalmi ünnepély) leszámítjuk, akkor a komolyan vehető amerikai szériák terepén finoman szólva sem látni a tülekedést. Maradt a Breaking Bad.
Mert a Breaking Bad persze igen jó sorozat volt, csavaros és szerethető. Hatvankét epizódja során vagy kéttucatnyi markáns, sajátos szókincsű, beszédmodorú és gesztusrendszerű, nagyszerű karaktert mozgatott, és miközben igen erőszakos volt, itt-ott pedig egyenesen sátáni, majd' mindvégig megőrizte sajátosan feketés, poszttarantinói humorát. Mindez csak a vérbeli krakélereknek lehet kevés, és kár volna tagadni, hogy öt hosszú éven át prímán szórakoztunk rajta, soha ki nem hagyva egyetlen epizódját sem, hiszen miután a második évad derekán igazán magára talált, a Breaking Badnek nemigen voltak hullámvölgyei.
Azt azonban így is nagyon nehéz elképzelni, hogy a heti negyvenöt perceken túl is belebeszélt volna a követői életébe. Gilligan sorozata mind a legkézzelfoghatóbb, mind metaforikus értelemben élénk színekben úszó, harsány és vad motívumokból építkező széria volt, s ez a stilizációs gyakorlat ott és úgy okozott üzemzavart, hogy a sorozat legtöbb figurája jól láthatóan akkor sem dugta volna át ide a lábujját a tényleg csak papíron Új-Mexikóban fellelhető képregényvilágból, ha az anyja élete függött volna tőle. Az antagonisták közül aztán tényleg senkinek: sem a koszlott náciknak, sem a vérivó mexikói szörnyetegeknek vagy Lydiának, a kényszeres és fagyos amerikai bűntündérnek nem volt kicsit sem ismerős a szaga, és a legkevésbé sem véletlen, hogy az ebből a szempontból kivételes utolsó évad záró epizódjának valószínűtlenebb fordulatait nagyon sokan úgy értelmezték, hogy az események egy beteg, haldokló elme vágyálmának építőelemei voltak, mert úgy legalább minden összeáll. Pedig a sorozat ott csak visszakanyarodott a hitelesítő ábrázolásból ahhoz a beszédmódhoz, amit korábban is használt, és amely a szórakoztatásért furtonfurt szavatolt, de az érzelmi odafordulást eléggé megnehezítette.
Erkölcstan kezdőknek és haladóknak
Lehet persze azt mondani, hogy Walter White külső harcai mindvégig másodlagosak voltak, és a lényeg csupán az, ahogyan személyiségének amorális fele (Heisenberg, a hidegen manipuláló amfetaminfejedelem) szép lassan felfalta a másikat (Mr. White-ot, a decens adófizető állampolgárt). A sorozatnak végül is elég átélhetően sikerült bemutatnia, miféle torzulásokat okozhat egy zsenitudatos, ám a belékódolt ígéreteket igazán sohasem beváltó alak lelkében, ha számos szűkös évtized után váratlanul elismerik az ő kivételes tudását és tehetségét. Hogy olyannak látják, amilyennek a legtitkosabb álmaiban mindig is csodálta magát - még ha ez a fordulat egyedül az illegális kábítószer-kereskedelem vadvilágában lett is csupán valósággá. És ezen a ponton, éppen a sajátságos foglalkozási ártalmak okán érzékelni azért egy elég masszív zökkenést az esendő Walter White sodródásában a szörnyeteg Heisenberg felé. A Breaking Bad legnagyvonalúbb ajánlata szerint ugyanis nem csupán azt a süketséget mutatná meg, amelyen semmi nem tör át, csak a kielégíthetetlen ego követelődzésének szirénhangjai, hanem azt is, hogy vajon mi szükséges ahhoz, hogy egy embertársunk, egy családapa, aki lelkiismeretesen gondozza a pázsitot a hét végén, több ízben is hidegvérrel embert öljön. Erre a mindig aktuális kérdésre a sorozat azonban nem adott meg-győző választ - vagy nem adott elég érdekeset, ha elfogadjuk a legkézenfekvőbb verziót, mely szerint Walter White lelkében mindig is ott lakozott az a pszichopata állat. Odáig viszont sohasem merészkedtünk el, hogy minden ember lelkében bujkálna egy Heisenberg.
De ha gyökeresen radikális nem tudott is lenni, azért a Breaking Bad a moralitás talajára lépve olykor elég messze eljutott. A sorozat két legérdekesebb figurája, Jesse Pinkman (W. W. jobb sorsot érdemlő Sancho Panzája) és még inkább a partner-bűntárs-áldozat háromszögben szédelgő Skyler White, A maffiózók Carmelájának szuperintelligens új kiadása (akinek kiragyogásában nyilván nem csekély szerepet játszott, hogy alakját Anna Gunn, a sorozat messze legképességesebb színművésze keltette életre) hiába követett el sokszor egészen rémes dolgokat, és árulta el többször saját magát is, morális érzékét mindvégig megőrizte az utazás közben - ennek minden következményével együtt. Walter White küzdött a tüdőrákkal, de a Breaking Badben valójában nem ő haldokolt.
S a legvégén aztán jók és rosszak is pont azt kapták, ami kijárt nekik - akárcsak a filmekben. De ha már így esett, utolsó perceire a Breaking Bad a legszebb érmét húzta elő - a westernfilmes készletből: a lovas és a horizont az egyik, a Vadnyugat Cheyenne-jének sorsa a másik, rozsdásabb felén...
Magyarországon az RTL Klub adja.
