Szakállas vicc következik zsidókkal, kecskével. Panaszos: Rabbi, segíts rajtam, kicsi a ház, sok a gyerek, a feleségem is csak pöröl, nem férünk el, segíts, kérlek. Rabbi: Úgy tudom, van egy kecskéd, vidd be a házba. (Beviszi, visszamegy.) Rabbi, segíts rajtam, kicsi a ház, gyerek, feleség stb.-stb., és még a kecske is bent van, kibírhatatlan, segíts! Rabbi: tudod mit, akkor vidd ki a kecskét!
A szlovák rögvalót feltérképező Köszönöm, jólnak ugyan se humora, se rabbija, mégis mindenki úgy fest benne, mintha bent volna a kecske. Farkasos megközelítésben: ember embernek... Hosszan sorolhatnánk, hogy Prikler Mátyás filmjében kinek rossz; röviden mindenkinek, hosz-szabban az újgazdag kiskirálytól (villája van, teniszezik) a megözvegyülő kisnyugdíjasig (panelje van, eszik) mindenkinek, még az esőnek is, mely olyan sunyin, posztkommunista módon tud esni az emberre. Prikler filmjének van egy kis spétje, és ezen most nem a hazai bemutatót értjük, hanem az önmagával szembeni késését. A realizmus szép dolog, azt is elfogadjuk, hogy a kelet-európai emberre nap mint nap rázúduló megaláztatások (kicsik és nagyok, csíkosak és pöttyösek, másoktól és önmagunktól elszenvedettek) nem engedik meg az iróniát, csak hát a románok például nemhogy teljes műfajt építettek erre, de le is csengett már az irányzat - noch dazu az osztrákok is ugyanezt nyomják (kis jóléttel megspékelve) Ulrich Seidl jóvoltából. Prikler jót akart, s adekvát filmes eszközökkel akarja a jót, csak későn kicsit. Filmje nemcsak végtelenül lehangoló, de kicsit unalmas is.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
