Miért olyan kenetteljes és ájtatos a legtöbb vallásos tematikájú film? Még az is, amelyik egy olyan pápáról akar mondani valamit, aki minden gesztusával a szenteskedés ellen foglal állást.
Az Elisabetta Pique újságírónő biográfiáján alapuló, képeskönyvszerű történetből épp az a keresetlenség és egyszerűség hiányzik, ami miatt Ferenc oly népszerű a katolikus egyházon kívül is. Az életrajzi szál hiányos, tele elvarratlan szálakkal, megválaszolatlan kérdésekkel: ügyetlen életképek sora, ami semmilyen valós motivációt nem tár fel. Legkevésbé a tangókedvelő, női szépségre érzékeny fiatalember elhivattatását teszi átélhetővé. Majd ugrunk negyven évet, s az akkor már/még bíboros Bergoglióval közelebbi ismeretségbe keveredő újságírónő felszínes és címszavakban előadott magánéleti vívódásait követjük. Aki a következőket deríti ki a leendő egyházfőről: a Buenos Aires-i érsek jó ember. Sőt, még annál is jobb. Szerény, sőt még annál is szerényebb. Egyszerű, sőt. De elvhű, sőt. Bátor. Sőt. Sőt. Legsőtebb.
A film tisztázni igyekszik a bíborost érő, az argentin diktatúra idején tanúsított magatartását felrovó vádakat, és beavat a pápaválasztás részleteibe. Az információkon túl azonban sem karizmatikus főhősre, sem erős dramaturgiával egyben tartott sztorira, sem a felszín kapirgálásánál igényesebb hozzáállásra nem futja. A film végén csakugyan megjelenő Ferenc az első másodpercben letörli a színről azt a lagymatag imitációt (benne a szerepre teljesen alkalmatlan főszereplő külsődleges alakítását), ami színre lépéséig zajlott.
Forgalmazza a Cirko Film–Másképp Alapítvány
