Magyar Narancs: Nekem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy filmrendező hogyan tud meglenni mobiltelefon nélkül. Ezt te hogyan oldod meg?
Hajdu Szabolcs: Semmi különös, előtte is megvoltak a filmrendezők mobiltelefon nélkül. Elhagytam a bukaresti helyszínkeresés közben a mobilt, egy-két napig nem volt, ott volt mellettem egy asszisztens, mindig rajta keresztül értek el, és utána rájöttem, hogy semmi szükségem rá. Tehát egy nagyon jó szűrő, hogy az embernek nincs mobiltelefonja. Nagyon sokan megtaláltak egy időben mindenféle kéréssel, meg hosszan beszélgettek velem, és ez egyszerűen zavaró volt. Tudok egy dologra koncentrálni.
MN: Akkor most a feleséged titkárnői feladatokat is ellát?
HSZ: Hát, nem szeretném, hogy ő az legyen emiatt, hogy csak neki van mobilja. Egy picit azért igen. De egy idő után leszoktak az emberek arról, hogy hívogassanak.
MN: Kamaszkorodban sok filmben szerepeltél. Színésznek készültél?
HSZ: Amikor leérettségiztem, egy-két hónapnál tovább előre nem nagyon gondolkoztam. Felültem egy vonatra, hogy eljövök Pestre körülnézni, voltak barátok, volt egy zenekar, amiben játszottam. Valamiből meg kellett élni, gondoltam, elmegyek egy bádogoshoz dolgozni, tehát egyik napról a másikra éltem. Az, hogy mellette még színészkedtem is, az egyfajta érdeklődés volt bennem, meg egy exhibicionista hajlam, ami azóta eléggé kiapadt. Sőt, egyre jobban irtózom mindenféle nyilvános fellépéstől. Az ilyen interjúk is nehezemre esnek.
MN: Ezek a Rózsa János-filmek voltak.
HSZ: Igen. A Jó éjt, királyfi és a Fél álom. És utána még volt néhány rövidfilm, Fazekas Csabának a főiskolás rövidfilmjeiben játszottam, meg utána más játékfilmekben is, de nem éreztem jól magamat a bőrömben, nem volt jó magamat visszanézni, nem éreztem jól magamat a kamerák előtt sem, úgyhogy egyáltalán nem bánom, hogy ez leépült az életemben. Ez nem azt jelenti, hogy nem próbáltam meg a maximumot kihozni magamból, és kedvetlenül csináltam volna. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez jó, érdemes csinálni, meg lehet, hogy ez lesz a hivatásom is.
MN: A te filmjeidben nem azokat az arcokat látjuk, mint egy átlag magyar filmben. Egy saját nevelésű csapattal dolgozol. Kik ők, és miért mindig velük?
HSZ: A társaságnak az egyik része abból a színjátszó körből került ki, ahol én is elkezdtem a színházzal ismerkedni a 80-as évek elején, 12-13 éves koromban, amikor a versenysportot, a tornát abbahagytam. Akkor ők is ugyanolyan kisgyerekek voltak, mint én, és együtt játszottunk 6-7 éven keresztül, tehát 12 éves koromtól 17-18 éves koromig. Ez majdnem egy testvéri szövetség. Ezt nem tudta felülmúlni sem a gimnáziumi osztály, sem aztán a főiskolás osztály, se másfajta közösségek, amiben az ember megfordul. Velük kezdtem el annak idején az első rövidfilmeket csinálni, amikor felvettek a főiskolára. Ugye nem volt a főiskolás filmekre pénz, gyorsan kellett valahonnan embereket keresni. És azóta ez így állandósult, az első játékfilmemben, a Macerás ügyekben és a másodikban, a Tamarában is. A harmadikban, a Fehér tenyérben már nem ők voltak a főszereplők, de a negyedikben, az Off Hollywoodban újra. Az ötödik, a Bibliotheque Pascal egy másfajta vállalású film, nem magyarul beszélnek a film nyolcvan százalékában, tehát ebből ők nagyrészt kimaradtak.
MN: Soha nem érezted úgy, hogy esetleg meg kéne próbálni ismert, profi színészekkel?
HSZ: Nehezen tudom azt elképzelni, hogy úgy használjak egy színészt, mint egy díszletelemet, mint egy kelléket, hogy éppen ő illik ide, leveszem a polcról, és beteszem ebbe a pozícióba. Nekem nagyon fontos, hogy interaktív viszony legyen színész és rendező között, sőt, nemcsak színész és rendező között, hanem operatőr, asszisztencia, díszlettervező és a stáb összes tagja között egy folyamatos kommunikáció legyen, mert én a forgatás második, harmadik napján, mint a kiszáradt ebihal, úgy nyúlok el, hogyha nem inspirál vissza senki. A saját gondolataimat és ötleteimet gerjesztve egyszerűen kisülök. És az inspiráció gyorsabban következik be, hogyha olyan emberekkel veszem magamat körül, akikkel valahogy egyformán gondolkodunk, nincsenek kommunikációs nézeteltérések. Nem akkor kóstolgatjuk egymást, hanem már túl vagyunk ezeken a körökön, és már tényleg a munkáról van szó. Lehetne mondani, hogy ez egy biztonsági játék így. Nem, azért nagyon sok rizikót vállalok minden egyes filmben. Tehát most a legújabb filmemben például a szereplők nagy része, nyolcvan százaléka olyan ember, akikkel ebben a filmben ismerkedtem össze. Viszont előtte én már nagyon megfigyeltem őket, és megpróbáltam elképzelni, hogy egy forgatási helyzetben mi jöhet létre. Például nagyon érdekes, hogy egy elképesztő tehetségű angol bohóc hogy került bele az új filmembe. Éppen a forgatókönyvvel küzdöttem már huszonnyolcadik hónapja egy angol szállodában, és kimentem egy körre, hogy pihenjek, tehát kiszellőztessem a fejemet, és a Covent Garden felé kanyarodtam, és ott láttam, hogy van egy olyan hat-hétszáz emberből álló tömeg, és figyelnek valakit. És ez a bohóc volt ott egy monociklivel. Az volt az érdekes, hogy egy egyórás műsora volt, a mutatvány az, hogy fölmegy a három méter magas monociklire, és megy egy kört. Ezt a mutatványt nagyjából az egyórás műsornak az utolsó öt percében csinálta meg, addig semmi mást nem csinált, csak szövegelt, és olyan improvizációs készségről tett tanúbizonyságot, amilyet én még nem láttam. Visszamentem a szállodába, elkezdtem megírni a forgatókönyvnek ezt a részét, hazamentem Budapestre, és szóltam itt a srácoknak, hogy derítsék ki, hogy azon a napon abban az órában ki volt ez az ember, aki a Covent Gardenben csinálta ezt a műsort. És be is került a filmbe. Azóta nagyon jó barátok vagyunk. Valahogy éreztem, hogy ezzel az emberrel pillanatok alatt tudni fogok dolgozni, és amikor először beszélgettünk, akkor olyan volt, mintha ő is abból a társaságból lett volna, akikkel ott Debrecenben elkezdtük annak idején! Vagy ugyanazok történtek volna vele, mint velem. És valóban, be is vált, a forgatáson jól ment a munka, nem kellett instruálni. Egyébként is a színészvezetés szerintem hülyeség, értelmetlen dolog. Hogyha jó pozícióban van az illető, akkor elég annyit mondani, hogy kicsit lassabban, kicsit gyorsabban.
MN: A filmjeid többségében feleséged, Török-Illyés Orsolya a főszereplő. Milyen a ti munkakapcsolatotok, mennyire tudjátok kizárni a munkából a családi életet?
HSZ: Ez egy egész, úgy, ahogy van. Reggel fölkelünk, elindul a nap, és akkor már a filmmel is foglalkozunk. Elkezdek valamin gondolkozni, eszembe jut valami ötlet, hogyha például forgatókönyvről van szó, akkor azt egyből mondom neki, várom a véleményét, hogy ez jó, nem jó, mit gondol róla. Tehát mindent, mindent közösen csinálunk. ' nemcsak a főszereplője a filmjeimnek, hanem effektíve az alkotója ugyanúgy, csak nincs kiírva, hogy forgatókönyv-konzultáns vagy casting director. A forgatáson érdekes módon sokkal távolabb vagyunk egymástól. Akkor színésszé válik, és kizár mindent. Akkor körülbelül ugyanannyi kapcsolatom van vele, mint az összes többi színésszel.
MN: És van ideje, lehetősége arra, hogy a Hajdu Szabolcs-filmeken kívül máshol is szerepeljen?
HSZ: Lenne ideje meg lehetősége, de nincs meg benne ez az igény. Erről sokat beszélgettünk, főleg azért, mert nagyon jól tudna jönni anyagilag, hogyha az ember mindenféle dolgot elvállalna, olyasmit is, amihez nincs kedve. Például reklámokat, színházi munkákat, klipeket vagy tévés dolgokat. De annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy csak olyat csinálunk, amihez kedvünk van, hogy egyszerűen már én nem tudom megcsinálni, és ő sem. Jönnek felkérések mesés ajánlatokkal, tényleg. Pénzekről beszélek, nem pedig a munka minőségéről, és akkor este úgy gondolom, hogy ezt elvállalom, még azt is mondom a telefonba, hogy igen, ez jó, megcsinálom, másnap reggel fölkelek, és konganak a vészharangok, hogy nem, nem, nem, ezt nem fogom tudni megcsinálni. Nem tudom, miért, de ez nála is meg nálam is így működik. A filmezés nekem nem szakmunka, és valószínűleg Orsolyának sem a színészet, és nem akarom kisebbíteni azt a pozíciót, aki úgy gondolkozik filmkészítésről, hogy mesterember, de én nem vagyok mesterember egyáltalán. Sőt, filmrendezőnek sem nagyon szeretem magamat mondani. Én ezt a médiumot használom arra, hogy kommunikáljak. Barátokat szerezzek általa vagy ellenségeket. Teljesen mindegy. Állandó konfrontációs lehetőség és önfelmérés és letapogatása a dolgoknak. Nekem ez erről szól. Tehát nem arról, hogy karriert építek vagy pénzt keresek.
MN: Nincs ebben egy kis fellengzősség?
HSZ: De, lehet, hogy van. Nem ítélem el azokat, akik csinálják. Csak én nem vagyok rá képes. Pedig rászorulnék.
MN: Te is sok filmben szerepeltél. Nem jutott eszedbe, hogy valamelyik filmedben saját magadra is ossz szerepet?
HSZ: Nem tartom elképzelhetetlennek, sőt Orsolya most mondta is már nekem, hogy rám férne egy kicsit. Egy kicsit elkezdtem túlságosan rendező lenni az utóbbi időben, ami annyit jelent, hogy sokszor nem veszem figyelembe a színészi szempontokat, tehát nem érzem át eléggé, hogy mennyire szar a kamera előtt lenni. És ha egy picit játszik az ember, akkor újra átérzi.
MN: A filmjeid közül legnagyobb sikere a Fehér tenyérnek volt, a szemledíjakat meg a külföldi fogadtatást tekintve is. A Bibliotheque Pascalnak is hasonló sors néz ki.
HSZ: Egy filmnek a sikeressége azért fontos, mert a következő filmeket helyzetbe hozza. A Fehér tenyér nagyjából megágyazott ennek a filmnek azzal, hogy normatív támogatással már volt egy alapösszegünk, hogy elinduljunk. Tehát ez elsősorban anyagi kérdés meg presztízs is, mert az emberek öt percig figyelnek. Tényleg. Öt percig vagy képben. Ha most valamit elrontottunk, akkor arra, hogy a Fehér tenyeret megcsináltuk, az égvilágon senki nem fog emlékezni.
MN: Egyszer azt mondtad, hogy annyi idő telik el a forgatókönyv megírása és a forgatás elkezdése között, hogy addigra már el is veszíted a lelkesedésed a téma iránt.
HSZ: Sőt, nemcsak a lelkesedésemet veszítem el, hanem már az értelmét sem látom, hogy minek csinálni egy adott pont után az egészet. Tehát nem nagyon tudnék mondani a filmkészítés különböző fázisai közül olyan szakaszt, amit szívesen csinálok. Én egy dolgot szeretek: ábrándozni. De ez lehetetlen. El kell kezdeni megírni az első szinopszist, aztán a treatmentet, aztán a forgatókönyvet, a forgatókönyvet még egyszer és még egyszer. És gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy a szinopszist elkezdem megírni, a jó érzet el is illant. Nem szeretek forgatókönyv fölött görnyedni hajnali kettőkor, és kávét inni és dohányozni, nagyon nem szeretek. Aztán elolvassák ezt az emberek, jönnek az első vélemények, és mindenki mondja a magáét a saját nézőpontjából. Még nem történt semmi, még csak megírtam valamit, és kész, már elment a kedvem az egésztől. De kénytelen vagyok tovább csinálni, mert már elindult egy folyamat. És akkor elkezdem megírni a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket, a hatodikat, sorba tízet. Nem szeretek színészeket egy szál gatyában, mínusz két fokban kiparancsolni a hóra, nem szeretek leszidni embereket, amiért elkövetnek hibákat, de szükségszerű. Nem szeretek diktátor lenni és hatalmat gyakorolni, de máshogy nem megy, mert akkor szétcsúszik minden. A demokrácia a filmkészítésben nem működőképes dolog. Minden időre megy. Tizenkét óra egy nap, reggel hattól este hatig. Ha csúszás van, az nagyon sok pénz. Ha valaki hibázik, akkor egyszerűen elkerülhetetlen az, hogy egy idő után valamilyen szinten felelősségre legyen vonva. És ezt nagyon nehéz úgy csinálni, hogy az ember barátokkal dolgozik, mert akkor a barátokat kell folyamatosan megbántania. És utána jön a vágási folyamat, ami a poklok pokla. Amikor azt gondolja az ember, hogy leforgatta a filmet, oké, végre túl vagyunk a nehezén, bekerül a film a vágóasztalra, és akkor ott van a jeges felmosórongy az embernek a gyomrában, hogy na, vajon ez hogy fog összeállni? És látszik, hogy sehogy. Négy, öt hónap ilyen... Az ember százszor, kétszázszor végignézi ugyanazt a jelenetet, ugyanazt az embert, ráadásul a saját feleségemet, akit egyébként is reggel felkelésnél és este lefekvésnél is látok, és bejövök a stúdióba, és akkor is őt nézem. Csoda, hogy nem utálom meg. És akkor a legeslegrosszabb, a legutolsó, amit a világon a legjobban gyűlölök, a premier. Amikor ezzel az egészszel ki kell állni, és az egésznek van egy hülye ünnepélyes hangulata, mindig is irtóztam ezektől az ünnepségektől, ahova ki kell öltözni.
MN: Akkor miért csinálod, hogyha mindent utálsz benne?
HSZ: Valahogy mindig előtör bennem egy lelkesedés, hogy fú, most van egy nagyon jó ötletem, amit nagyon jó lenne megcsinálni.
