Film

Foggal, örömmel

Jon Turteltaub: Meg – Az őscápa

Film

Gigászoknak kell itt összecsapniuk.

A cápás filmek a biztató kezdetektől (a meglehetősen bénán Cápának fordított Jaws, a még viszonylag fiatal Spielberggel) gyorsan eljutottak a kontárok és az F kategóriás kismesterek kezébe. Ezt követően többnyire mindenki lemondóan legyintett, s a műfaj még a zsánerfilmes univerzumon belül is páriának tűnt.

Az utóbbi évtizedben azonban kitört a reneszánsz, a cápás filmek hihetetlen burjánzásnak indultak, a témák és motívumok köre meghökkentő módon gazdagodott – ki hallott korábban szellemcápáról, mocsári cápáról vagy többfejű cápáról? Nemzeti cápa? Érezhetően a mindenhol elevenen élő nép- és rémmesék logikája ihlette meg az alkotókat, akik eddig öt felülmúlhatatlan epizódban (Sharknado 1–5.) zúdítottak a nyakunkba a tornádók szele által a vízből kiragadott, többek között a kopoltyús légzés logikájának is kacagva fittyet hányó, az égből farkaséhesen lepotyogó bestiákat. Tudjuk, még korunkban is akadnak filmkészítők, akik számára a vércápás téma az önkifejezésre való ürügy lenne – említhetjük A zátony című, közepesen sikerült egzisztencialista alkotást, ám ezt nyugodtan kivehetjük érdeklődésünk fókuszából, hiszen jórészt nem is a cápákról szól. Annál izgalmasabb egy másik tradíció, az óriáscápás filmek sora – ezek a sótlan tudomány szerint rég kihalt, hivatalosan óriásfogú cápának (tudományosan meg Carcharocles megalodonnak) nevezett csúcsragadozó Lázárként megejtett feltámadása előtt tisztelegnek. A csak hiedelmekben élő lényekkel foglalkozó kriptozoológia kedvenc tárgya eddig eleven reliktumként lappangott, világunktól holmi akadályok által elzárva. Ám az oktalan tudósok hübrisze rendre ránk szabadítja a kora pleisztocén óta kissé megéhezett csúcsragadozót: többnyire nem is egyedül, elvégre társaság nélkül unalmas az élet.

A valószínűtlen paleontológiai randevúkból születő „versus” filmek előtt hajt fejet a Meg – Az óriáscápa című friss alkotás; elődeinél jóval nagyobb költségvetésből készült, így egy sokkal hihetőbb, plasztikusabb, életszerűbb szörnyet varázsol elénk, miközben üdvözlendő módon megőrzi az Y kategóriás előfutárok színészválasztási gyakorlatát. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen a romantikus és egyéb kalandfilmek (A nemzet aranya, A varázslótanonc és természetesen az opus magnum: Kicsi kocsi Hollywoodban) rendezőjeként híressé lett Jon Turteltaub tisztában van vele, hogy a néző rangadóra érkezett, kezében tökit-szotyit-popcornt szorongatva, és a megacápafilmek El Clásicója (a Megben többször is megidézett Megacápa az óriáspolip ellen) logikáját követve gigászoknak kell itt összecsapniuk. Ha még volna videóforgalmazás, akkor a filmet Jason Statham a Megalodon ellen címen forgalmaznák, amúgy joggal, hiszen az ezer­arcú brit színművész sokkal technikásabb versenyző, mint Meg némelyik korábbi ellenfele, például a kissé bénán animált Krokoszaurusz.

Ez a mozi kalandot, klausztrofóbiát, rettenetet és csattogó szörnyfogsort prezentál nekünk, ezzel örvendetesen visszaröpít azokba a premodern időkbe, amikor még az emberi faj megérdemelt helyén, a táplálékpiramis alsó grádicsain foglalt helyet. Ráadásul teljesíti azokat a nézői elvárásokat is, hogy a rémnek kellően jó étvággyal kell nassolnia a mellékszereplőkből – a végére, mintegy desszertnek hagyva, a legnagyobb ripacsokat.

A rendező közelmúltbeli interjúiban sokat panaszkodott amiatt, hogy a sajátja helyett egy vértől kevésbé iszamos és gusztustalan halálnemekben szegényebb verzió került a mozikba – legalább lesz miért várni a DVD-kiadást. A sok (nemes és kevésbé nemes forrásokat egyaránt célzó) idézgetés közben azért még a végső változatban is akadnak morbid humorban bővelkedő jelenetek, hiszen filmünk egyfajta fekete komédia, az általában a cápás és konkrétan óriásszörnyes filmek fordulatain élcelődő parafrázis kíván lenni, és ezt a célt végül többé-kevésbé el is éri.

Azt viszont alá kell írnunk, hogy egyetlen kockája sem tudja felülmúlni az abszurd óriás­cápás filmek legnagyobb, egyben ordítva röhögtetős jelenetét – amikor a Megacápa az óriáspolip ellen kockáin a cápa helyből kilométerekre ugrik ki a vízből, hogy kettéharaphasson egy utasszállító repülőt.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Egyetemes gyávaság

A gyermekvédelminek csúfolt törvény utóhatása borzolta a kedélyeket az elmúlt hetekben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Június közepén, még a Pride – azóta tudjuk: több százezres – vonulása előtt cikket jegyzett a Hvg360 felületén az egyetem Pszichológiai Intézetének három oktatója.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.