A párizsi operaházba metróval is el lehet jutni, de Tom Cruise, az örök stréber és javíthatatlan perfekcionista, aki közvetlenül a világrajövetele után körbefutotta a szülészet épületét és csak ezután sírt fel, szóval Tom, a született atléta természetesen a gyakorlást választotta; szokásos hangszerén, egy nagy teljesítményű BMW-motoron közelíti meg a Palais Garnier-t, nyomában a francia rendőrség operabarát motorosaival. Cruise-t ezért szeretjük; ő az operába is motoron jár, kaszkadőrt és bérletet nem használ, maga üli meg, amit meg kell ülnie, az ő filmjeiben máshogy berregnek a motorok is – azok is érzik, hogy ki kell tenniük magukért. De Tom nemcsak nemzetközi kém, a jó ügyek fáradhatatlan bajnoka és vadakat terelő juhász (utóbbi persze csak álöltözet, elvégre ez egy Mission: Impossible film), hanem a kultúra nagykövete is, ezért a párizsi buli után a Tate Modern tornyára kapaszkodik fel – ez is egy módja a tárlatlátogatásnak.
És az is egy módja a filmkészítésnek, amit Tom csinál, és amiben nincs nála jobb: hol a lábát törve ugrik épületről épületre, hol 25 ezer láb magasból veti ki magát egy röpzajból. Ha mindeközben Lalo Schifrin fenomenális zenéje szól, akkor Mission: Impossible filmet látunk, ha másé, akkor alighanem egy másik Cruise-filmben vagyunk, mindegy is, ma (helyi idő szerint délután) a tetőről tetőre való ugrásban nincsen nála nagyobb színész.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
