Film

Úgy kezdődik, hogy Jean Dujardin, a francia film ma talán legnagyobb sztárja hajnali dorbézolás után robogóra pattan, ahogy robogóra csak egy párizsi tud pattanni, de nem jut messzebb néhány saroknál: úgy elcsapják szegényt, hogy a lába se éri a földet. Betegágyánál barátai adják egymásnak a kilincset, mondanunk sem kell, a francia film ma talán legnagyobb sztárjai; még ki se ment Cotillard, de már bejött Cluzet, s valahol ott szorong Magimel és roskad magába Lellouche.

Van egyfelől az a közhely, hogy a filmsztárság nem az az örökös boldogság, beérkezettség, kirobbanó kreativitás és véget nem érő taps, aminek elsőre látszik, hanem a siker ördögével kötött, gyakorta tragédiába forduló alku, amiben a valóságos, igazi emberi életet kell odaadni a mulandó csillogásért. A sztár önnön tehetségének rabja, amit kizsákmányol, hogy szeretetnek vélt érdeklődést kapjon. A filmművészeten és -iparon belül külön szubzsáner tárgyalja az efféle csillagok boldogtalan, kudarcos életét.

Ben Bocquelet-nek volt néhány fiókban maradt rajzfilmfigurája - jórészt rájuk alapozta a Cartoon Network első európai produkcióját. A Gumball csodálatos világa aratott az annecyi animációs fesztiválon, és aratott a célközönség (14 éven aluliak) körében is. A sorozat alkotójával a hazai premier apropóján beszélgettünk telefonon.

A jugoszláviai háborúkról szóló öt filmből legalább három nem is elsősorban a jugoszláviai háborúkról szól, még csak nem is okvetlenül arról, hogy e háborúk hogyan élnek tovább az emlékezetben: hanem a testről. A test megtöretéséről.

A cím némileg félrevezető: bár a londoni Chelsea-nek és a donyecki Sahtyarnak egyaránt orosz milliárdos a tulajdonosa, minden másban sántít az analógia.

Algéria, egy csata képei Öröm, ha néhanapján megkerülnek filmek. Még nagyobb öröm, ha néhanapján megkerülnek filmrendezők.

Élt egyszer egy nagyszerű ember, akinek csodájára járt a világ - egy kisvárosnyi embertársát segítette át a másvilágra, mire meghalt. S hogy maradjon valami emlék, hát hozatott egzotikus állatokat Hacienda Napoles nevű privát élményparkjába: a zebrát, zsiráfot, elefántot és persze a vízilovakat ingyen bámulhatta a sok naplopó, akinek néha még némi kápét is lökött a számító keresztapa.

A Gettómilliomos sokat tett azért, hogy az indiai slumvidékekről, a szeméttelepeken cseperedő gyerekemberekről képe legyen a művelt Nyugatnak. Kedves egy kép, nem vitás: a zenekar lankadatlan játszik, a nyomor mesébe illő, s ebben a mesében a legkisebb fiú minden alkalommal eléri a Happy End tartományba tartó vonatot.

Hogy mi történt a majdnem fél évszázados diktatúra titkosrendőrségének börtöneiben, arról Portugálián kívül senki nem tud semmit. Ott meg inkább nem beszélnek róla. A Salazar nevével fémjelzett rendszert a történelemtudomány puha fasizmusnak hívja, a portugálok jelentős része visszasírja. Ebbe a közegbe érkezik Susana de Sousa Dias dokumentumfilmje, és a maga csendes módján rácsapja az ólajtót minden önmentegetésre, relativizálásra, hazug hallgatásra.

Ne szépítsük, nem ősz ez már, tél, és különben szép ez magától is eléggé, kicsit túlságosan is. Öt (hiper)aktív sportolóról szól a történetünk, futnak, dobnak, odateszik magukat, cél csak egy lehet, a végső győzelem a közelgő világversenyen.

Kevés dologban lehettünk biztosabbak annál, mint hogy a mozgóképes magánmitológiák halmazát naponta több ezer újabb etűddel hizlaló YouTube-univerzum villanyt gyújt majd a nagyobb formákban gondolkodó profik fejében is. A Szeretlek két rendezőjének metódusa egészen hasonló ahhoz, amivel a Beastie Boys is kísérletezett már a 2006-os koncertfilmjében: a nyugat-oroszországi Rosztovban szétszórtak egy csomó kamerát fiatal arcok között, és csupán annyi feladatot adtak nekik, hogy rögzítsék bátran mindennapos szöszmötöléseiket; a tulajdonképpeni rendezést és az operatőri munkát tehát amatőrök végezték el, az ötletgazdák - Forgács Péter távoli rokonai - pedig ziláltságában is egységes egészet fabrikáltak a privát mozikból.

A címbeli angol szókapcsolat (staging a revolution) már a hatvanas évek ellenkultúrájában felbukkant radikális színjátszói imperativusként, de annak az ellenkultúrának nem kellett szembenéznie mondjuk az utolsó európai diktatúra sötét önkényével. A mai Belaruszban valamivel nehezebb helyzetben vannak, akiknek elegük van. Róluk, pontosabban egy szűk körről, a keresetlen egyszerűséggel Szabad Színháznak nevezett csoportról szól ez a filmriport.