Pablo vízilovai

Élt egyszer egy nagyszerű ember, akinek csodájára járt a világ - egy kisvárosnyi embertársát segítette át a másvilágra, mire meghalt. S hogy maradjon valami emlék, hát hozatott egzotikus állatokat Hacienda Napoles nevű privát élményparkjába: a zebrát, zsiráfot, elefántot és persze a vízilovakat ingyen bámulhatta a sok naplopó, akinek néha még némi kápét is lökött a számító keresztapa.

Tódult is a publikum: a nagy ember életébe akartak egy csöppet belekóstolni, s meglátni őt magát, a múlt század legsármosabb (bár piknikus, s néha szó szerint véres kezű) narkónepper gengszterét, Pablo Escobart. Mert filmünk a lassan 18 éve levadászott drogkartellfő vázlatos biográfiája, mely igen sajátos nézőpontból tárul elénk. Megszólal bűntárs és üldöző, rokon és cseléd, áldozatok hozzátartozói, oknyomozó újságírók, politikusok, ügyészek - Pablo színes személyisége egyiküket sem hagyta érintetlen. A világ nagy szerencséjére a Reagan elnök áldásos közbenjárására eszkalálódó drogháború véres epizódjait kedvtelve rögzítették a kamerák - akad a történetnek olyan szereplője, akit a szemünk láttára iktatnak ki a brávók. De a sztori valódi hősei a vízilovak, Escobar privát vadasparkjának utolsó, még szabadon élő lakói; sorsuk felett máig vitatkoznak a bennük bohókás állatokat látó állatvédők és az őket idegen, veszélyes és invazív fajnak tekintő kormányhivatalnokok. Ráadásul a kolumbiai születésű (de már jó ideje Kaliforniában élő) rendező egy rajzolt állatmesét is illeszt filmjébe, mely mintegy felesel a "komoly" történettel (Pablo, az alfahím és saját "kartellje" Antonio Caballero rajzoló keze munkáját dicsérik). A film végkicsengése módfelett "pozitív": bár a drogháborút már rég elvesztette a világ, az Egyesült Államok s főként a benne megroppant Kolumbia, de azért folyik tovább, rendületlenül. Még szerencse, hogy most már mindenkit jobban érdekel a vízilovak sorsa.