8. Verzió

Pablo vízilovai

  • - barotányi -
  • 2011. november 3.

Film

Élt egyszer egy nagyszerű ember, akinek csodájára járt a világ - egy kisvárosnyi embertársát segítette át a másvilágra, mire meghalt. S hogy maradjon valami emlék, hát hozatott egzotikus állatokat Hacienda Napoles nevű privát élményparkjába: a zebrát, zsiráfot, elefántot és persze a vízilovakat ingyen bámulhatta a sok naplopó, akinek néha még némi kápét is lökött a számító keresztapa.

Tódult is a publikum: a nagy ember életébe akartak egy csöppet belekóstolni, s meglátni őt magát, a múlt század legsármosabb (bár piknikus, s néha szó szerint véres kezű) narkónepper gengszterét, Pablo Escobart. Mert filmünk a lassan 18 éve levadászott drogkartellfő vázlatos biográfiája, mely igen sajátos nézőpontból tárul elénk. Megszólal bűntárs és üldöző, rokon és cseléd, áldozatok hozzátartozói, oknyomozó újságírók, politikusok, ügyészek - Pablo színes személyisége egyiküket sem hagyta érintetlen. A világ nagy szerencséjére a Reagan elnök áldásos közbenjárására eszkalálódó drogháború véres epizódjait kedvtelve rögzítették a kamerák - akad a történetnek olyan szereplője, akit a szemünk láttára iktatnak ki a brávók. De a sztori valódi hősei a vízilovak, Escobar privát vadasparkjának utolsó, még szabadon élő lakói; sorsuk felett máig vitatkoznak a bennük bohókás állatokat látó állatvédők és az őket idegen, veszélyes és invazív fajnak tekintő kormányhivatalnokok. Ráadásul a kolumbiai születésű (de már jó ideje Kaliforniában élő) rendező egy rajzolt állatmesét is illeszt filmjébe, mely mintegy felesel a "komoly" történettel (Pablo, az alfahím és saját "kartellje" Antonio Caballero rajzoló keze munkáját dicsérik). A film végkicsengése módfelett "pozitív": bár a drogháborút már rég elvesztette a világ, az Egyesült Államok s főként a benne megroppant Kolumbia, de azért folyik tovább, rendületlenül. Még szerencse, hogy most már mindenkit jobban érdekel a vízilovak sorsa.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.