A népmesei tartományba tart a brit Gemma Atwal dokumentumfilmjének hőse is, noha soha nem érkezik meg oda, s azt is nehéz eldönteni, ki is a valódi főszereplő. A gettóból származó kisfiú lenne, aki alig töltötte be a hármat, de máris, mint egy tömegeknek reményt adó kisebb istent, egy hihetetlen távokra képes maratoni futót ünnepli fél India? Vagy a lelkét is kifutó pöttöm maratonista mellett tornyosuló örökbefogadó-edző, aki oly magabiztosan nyilatkozik a kamerába, ha protezsáltja olimpiai jövőjéről, a felkészülést segítő alapítványi adományokról vagy a nyomornegyedek gyermekeinek megmentéséről van szó? És persze mindig arról van szó. Közben a gyerek bízva fut és futva bízik, mondja, amit a szájába adnak, s minél nagyobb a híre, annál többen tartanának igényt - főpolitikusok, főrendőrök és más főfők - egy közös fényképre. Szót kér és részesedést a politika, az alvilág és a kettő közös része, sokan pályáznak a gettómilliomosi posztra a kis futó feje fölött. Az edzői szándékok megkérdőjeleződnek, a gyermek jólétéről szóló aggodalmakban sokasodnak a fals hangok - ezek elkülönítése nem e doku kompetenciája, az majd a hollywoodi feldolgozásra marad, hogy e sokszereplős szomorú masszában rámutasson az ünneplendő jó és a megvetendő rossz szándékokra.
8. Verzió
Maraton-fiúcska
A Gettómilliomos sokat tett azért, hogy az indiai slumvidékekről, a szeméttelepeken cseperedő gyerekemberekről képe legyen a művelt Nyugatnak. Kedves egy kép, nem vitás: a zenekar lankadatlan játszik, a nyomor mesébe illő, s ebben a mesében a legkisebb fiú minden alkalommal eléri a Happy End tartományba tartó vonatot.
