Algéria, egy csata képei

Algéria, egy csata képei Öröm, ha néhanapján megkerülnek filmek. Még nagyobb öröm, ha néhanapján megkerülnek filmrendezők.

René Vautier ilyen: egy talált művész, akinek élete és műve elválaszthatatlan az algériai függetlenségi háborútól. Dokumentumfilmes, aki nem érte be honfitársa, Alexandre Astruc híres kamera-töltőtoll elméletével; Vautier nem állt meg a kényelmes töltőtollnál, az ő eszköze a csőre töltött kamera volt, azzal járt-kelt a frontvonalak mögött, ahol egészen más képeket talált, mint amelyek a francia propagandaosztály kirendelt munkatársainak tudósításaiba bekerültek. Míg a francia film leendő sztárja, Claude Lelouche fiatal süvölvényként műfajilag tisztességes háborús propagandadarabot rendezett, addig Vautier nem csak műfajilag volt tisztességes; nem a háborús érdekek, hanem egy felettébb ódivatú, lesajnált valami, az igazság szolgálatába állította a kamerát. Olyasmiket látott - ártatlanul legyilkolt civileket, bajtársaikat sirató katonákat, háborús hasznot (a gyilkolás pillanatát) leső haditudósítót -, melyek nemcsak a franciákat, de a függetlenségéért harcoló felet is kényelmetlenül érintették. Hogy is ne érintették volna, amikor köztudott; a francia katona civileket nem öl, a függetlenségi harcos arcán pedig nem csorognak a gyász könynyei. Minden olyan kép, ami ennek ellentmondott, nem Cannes-ba, hanem börtönbe juttathatta készítőjét; nem egy filmes tapasztalhatta meg, mennyit érnek a képei - letöltendő években. René Vautier ritka jelenség: egy elkötelezett filmes, aki nem békeidőben, s nem egy kávéházi asztal mellett lett ellenálló.