Az idős néni elmeséli: nem hagyhatta el a celláját, amíg nem vall. Elmeséli, hogyan kezdett el maga alá üríteni. Aztán hányni. Aztán menstruálni. És ülni benne napokig. Mindezt a ruháival feltörölni. Aztán jönnek az őrök: röhögnek, megverik, röhögnek.
Meghallgatni őt, és a rendszer puhaságáról értekezni - na, azt nem lehet. De ilyen történeteket elmesélni giccses érzelgés nélkül - szintén nem könnyű feladat. A 48 készítői radikális megoldást választottak. Előkerestek archív rendőrségi fotókat, amelyek illegális kommunisták és egyéb rendszeridegen kisemberek letartóztatásakor vagy szabadon bocsátásakor készültek. Ezeket lerakták a túlélők elé, akik elkezdtek beszélni. Nem tudjuk, kik ők, miért kerültek börtönbe, mi lett velük utána. Mi csak a fotókat látjuk és a történeteket halljuk. Egy-egy embertől néhány mondat, okosan összevágva. Fiatal arcok, öreg hangok. A portrék kivilágosodnak, esetleg jön egy újabb kép, profilból, aztán elsötétül minden. A kamera mikromozgásai, a nagyon lassú közelítés, oldalazás jó húzás. Bár a minimalista koncepció ellenére többször gyanakszunk hatásvadászatra, didaxisra, most az egyszer nem haragszunk érte. Nem túl mozgalmas a film, de a monotonitás itt lehet hipnotikus. Nézünk egy arcot, húsz év kínvallatás után. Nézzük a sötét képernyőt, és elképzeljük, ahogy szöget vernek egy fogoly koponyájába, és addig rohan vele, míg belehal.
