8. Verzió

48

  • - urfi -
  • 2011. november 3.

Film

Hogy mi történt a majdnem fél évszázados diktatúra titkosrendőrségének börtöneiben, arról Portugálián kívül senki nem tud semmit. Ott meg inkább nem beszélnek róla. A Salazar nevével fémjelzett rendszert a történelemtudomány puha fasizmusnak hívja, a portugálok jelentős része visszasírja. Ebbe a közegbe érkezik Susana de Sousa Dias dokumentumfilmje, és a maga csendes módján rácsapja az ólajtót minden önmentegetésre, relativizálásra, hazug hallgatásra.

Az idős néni elmeséli: nem hagyhatta el a celláját, amíg nem vall. Elmeséli, hogyan kezdett el maga alá üríteni. Aztán hányni. Aztán menstruálni. És ülni benne napokig. Mindezt a ruháival feltörölni. Aztán jönnek az őrök: röhögnek, megverik, röhögnek.

Meghallgatni őt, és a rendszer puhaságáról értekezni - na, azt nem lehet. De ilyen történeteket elmesélni giccses érzelgés nélkül - szintén nem könnyű feladat. A 48 készítői radikális megoldást választottak. Előkerestek archív rendőrségi fotókat, amelyek illegális kommunisták és egyéb rendszeridegen kisemberek letartóztatásakor vagy szabadon bocsátásakor készültek. Ezeket lerakták a túlélők elé, akik elkezdtek beszélni. Nem tudjuk, kik ők, miért kerültek börtönbe, mi lett velük utána. Mi csak a fotókat látjuk és a történeteket halljuk. Egy-egy embertől néhány mondat, okosan összevágva. Fiatal arcok, öreg hangok. A portrék kivilágosodnak, esetleg jön egy újabb kép, profilból, aztán elsötétül minden. A kamera mikromozgásai, a nagyon lassú közelítés, oldalazás jó húzás. Bár a minimalista koncepció ellenére többször gyanakszunk hatásvadászatra, didaxisra, most az egyszer nem haragszunk érte. Nem túl mozgalmas a film, de a monotonitás itt lehet hipnotikus. Nézünk egy arcot, húsz év kínvallatás után. Nézzük a sötét képernyőt, és elképzeljük, ahogy szöget vernek egy fogoly koponyájába, és addig rohan vele, míg belehal.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)