8. Verzió

A másik Chelsea - Donyecki történet

  • B. I.
  • 2011. november 3.

Film

A cím némileg félrevezető: bár a londoni Chelsea-nek és a donyecki Sahtyarnak egyaránt orosz milliárdos a tulajdonosa, minden másban sántít az analógia.

A Chelsea futballklub és nem több (még ha a tulaj Roman Abramovics számára egyfajta életbiztosítás is arra az esetre, ha Oroszországban kellemetlenség érné), a Sahtyar Donyeck viszont nemzeti szimbólum: Ukrajna orosz lakosságának ugyanaz, mint a katalánoknak a Barca. ("Mindegy, hogy végül miénk lesz-e az UEFA-kupa, fő, hogy kivertük a Dinamo Kijevet" - ordítja a kamerába diadalittasan a középkorú bányász a győztes elődöntő után.)

A német Jakob Preuss a posztszovjet világ e sajátos darabját igyekszik megragadni. Meg kell hagyni, piszok szerencsés: a forgatás idejére esett, hogy a narancsos forradalommal helyzetbe került politikai erőket leválthatta az orosz vidékek tömörülése, a Régiók Pártja (fő finanszírozója a Sahtyar tulajdonosa), másrészt a csapat abban a szezonban (2008-2009) megnyerte az UEFA-kupát. Ám ha a rendező ambíciója az volt, hogy a klubon keresztül fölmutassa a régió viszonyait, a gazdasági-politikai összefonódásokat, akkor mérsékelt sikerrel járt. A Sahtyar múltjáról semmit nem tudunk meg (a jelenéről is alig valamit), ráadásul a "titokzatos" tulajdonosnak, Európa egyik leggazdagabb emberének, Rinat Ahmetovnak a stáb a közelébe sem jut. Így marad a békaperspektíva: két bányászcsalád és egy feltörekvő ifjú politikus folyamatos kísérgetésével, mikroviláguk bemutatásával érzékeltetni valamit abból, ami "odafönn" történhet.

Ha oknyomozás nem lett is a kísérletből, egy hagyományos eszközökkel dolgozó tisztességes dokumentumfilm igen. A múlt század első felének technológiáját használó bányászok és a hipermodern új Sahtyar-stadion, a nyugati establishment stílusát sajátosan adoptáló helyi elit és a szovjet idők normái szerint élő munkások kontrasztja: érdekes és figyelemre méltó látlelet Kelet-Európáról.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)