A Chelsea futballklub és nem több (még ha a tulaj Roman Abramovics számára egyfajta életbiztosítás is arra az esetre, ha Oroszországban kellemetlenség érné), a Sahtyar Donyeck viszont nemzeti szimbólum: Ukrajna orosz lakosságának ugyanaz, mint a katalánoknak a Barca. ("Mindegy, hogy végül miénk lesz-e az UEFA-kupa, fő, hogy kivertük a Dinamo Kijevet" - ordítja a kamerába diadalittasan a középkorú bányász a győztes elődöntő után.)
A német Jakob Preuss a posztszovjet világ e sajátos darabját igyekszik megragadni. Meg kell hagyni, piszok szerencsés: a forgatás idejére esett, hogy a narancsos forradalommal helyzetbe került politikai erőket leválthatta az orosz vidékek tömörülése, a Régiók Pártja (fő finanszírozója a Sahtyar tulajdonosa), másrészt a csapat abban a szezonban (2008-2009) megnyerte az UEFA-kupát. Ám ha a rendező ambíciója az volt, hogy a klubon keresztül fölmutassa a régió viszonyait, a gazdasági-politikai összefonódásokat, akkor mérsékelt sikerrel járt. A Sahtyar múltjáról semmit nem tudunk meg (a jelenéről is alig valamit), ráadásul a "titokzatos" tulajdonosnak, Európa egyik leggazdagabb emberének, Rinat Ahmetovnak a stáb a közelébe sem jut. Így marad a békaperspektíva: két bányászcsalád és egy feltörekvő ifjú politikus folyamatos kísérgetésével, mikroviláguk bemutatásával érzékeltetni valamit abból, ami "odafönn" történhet.
Ha oknyomozás nem lett is a kísérletből, egy hagyományos eszközökkel dolgozó tisztességes dokumentumfilm igen. A múlt század első felének technológiáját használó bányászok és a hipermodern új Sahtyar-stadion, a nyugati establishment stílusát sajátosan adoptáló helyi elit és a szovjet idők normái szerint élő munkások kontrasztja: érdekes és figyelemre méltó látlelet Kelet-Európáról.
