8. Verzió

A másik Chelsea - Donyecki történet

  • B. I.
  • 2011. november 3.

Film

A cím némileg félrevezető: bár a londoni Chelsea-nek és a donyecki Sahtyarnak egyaránt orosz milliárdos a tulajdonosa, minden másban sántít az analógia.

A Chelsea futballklub és nem több (még ha a tulaj Roman Abramovics számára egyfajta életbiztosítás is arra az esetre, ha Oroszországban kellemetlenség érné), a Sahtyar Donyeck viszont nemzeti szimbólum: Ukrajna orosz lakosságának ugyanaz, mint a katalánoknak a Barca. ("Mindegy, hogy végül miénk lesz-e az UEFA-kupa, fő, hogy kivertük a Dinamo Kijevet" - ordítja a kamerába diadalittasan a középkorú bányász a győztes elődöntő után.)

A német Jakob Preuss a posztszovjet világ e sajátos darabját igyekszik megragadni. Meg kell hagyni, piszok szerencsés: a forgatás idejére esett, hogy a narancsos forradalommal helyzetbe került politikai erőket leválthatta az orosz vidékek tömörülése, a Régiók Pártja (fő finanszírozója a Sahtyar tulajdonosa), másrészt a csapat abban a szezonban (2008-2009) megnyerte az UEFA-kupát. Ám ha a rendező ambíciója az volt, hogy a klubon keresztül fölmutassa a régió viszonyait, a gazdasági-politikai összefonódásokat, akkor mérsékelt sikerrel járt. A Sahtyar múltjáról semmit nem tudunk meg (a jelenéről is alig valamit), ráadásul a "titokzatos" tulajdonosnak, Európa egyik leggazdagabb emberének, Rinat Ahmetovnak a stáb a közelébe sem jut. Így marad a békaperspektíva: két bányászcsalád és egy feltörekvő ifjú politikus folyamatos kísérgetésével, mikroviláguk bemutatásával érzékeltetni valamit abból, ami "odafönn" történhet.

Ha oknyomozás nem lett is a kísérletből, egy hagyományos eszközökkel dolgozó tisztességes dokumentumfilm igen. A múlt század első felének technológiáját használó bányászok és a hipermodern új Sahtyar-stadion, a nyugati establishment stílusát sajátosan adoptáló helyi elit és a szovjet idők normái szerint élő munkások kontrasztja: érdekes és figyelemre méltó látlelet Kelet-Európáról.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.