8. Verzió

A másik Chelsea - Donyecki történet

  • B. I.
  • 2011. november 3.

Film

A cím némileg félrevezető: bár a londoni Chelsea-nek és a donyecki Sahtyarnak egyaránt orosz milliárdos a tulajdonosa, minden másban sántít az analógia.

A Chelsea futballklub és nem több (még ha a tulaj Roman Abramovics számára egyfajta életbiztosítás is arra az esetre, ha Oroszországban kellemetlenség érné), a Sahtyar Donyeck viszont nemzeti szimbólum: Ukrajna orosz lakosságának ugyanaz, mint a katalánoknak a Barca. ("Mindegy, hogy végül miénk lesz-e az UEFA-kupa, fő, hogy kivertük a Dinamo Kijevet" - ordítja a kamerába diadalittasan a középkorú bányász a győztes elődöntő után.)

A német Jakob Preuss a posztszovjet világ e sajátos darabját igyekszik megragadni. Meg kell hagyni, piszok szerencsés: a forgatás idejére esett, hogy a narancsos forradalommal helyzetbe került politikai erőket leválthatta az orosz vidékek tömörülése, a Régiók Pártja (fő finanszírozója a Sahtyar tulajdonosa), másrészt a csapat abban a szezonban (2008-2009) megnyerte az UEFA-kupát. Ám ha a rendező ambíciója az volt, hogy a klubon keresztül fölmutassa a régió viszonyait, a gazdasági-politikai összefonódásokat, akkor mérsékelt sikerrel járt. A Sahtyar múltjáról semmit nem tudunk meg (a jelenéről is alig valamit), ráadásul a "titokzatos" tulajdonosnak, Európa egyik leggazdagabb emberének, Rinat Ahmetovnak a stáb a közelébe sem jut. Így marad a békaperspektíva: két bányászcsalád és egy feltörekvő ifjú politikus folyamatos kísérgetésével, mikroviláguk bemutatásával érzékeltetni valamit abból, ami "odafönn" történhet.

Ha oknyomozás nem lett is a kísérletből, egy hagyományos eszközökkel dolgozó tisztességes dokumentumfilm igen. A múlt század első felének technológiáját használó bányászok és a hipermodern új Sahtyar-stadion, a nyugati establishment stílusát sajátosan adoptáló helyi elit és a szovjet idők normái szerint élő munkások kontrasztja: érdekes és figyelemre méltó látlelet Kelet-Európáról.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.