Mindegyikben, kivétel nélkül, mindvégig az áldozatok beszélnek: amelyik szereplő netán nem csak áldozat volt, az is áldozatként szólal meg. A nyugat-boszniai szerb koncentrációs tábor, Omarska bosnyák és horvát áldozatai; a Szarajevó melletti falucska bosnyák áldozatai, a spliti katonai börtön szerb és crnogorác áldozatai - és elmondják, fogvatartóik, gyilkosaik, férjük gyilkosai hogyan gyötörték őket, és hogyan élvezték azt. Hogyan verték nagy szakértelemmel, hogyan elektrosokkolták, hogyan erőszakolták meg őket. Hogyan hajtották végre rajtuk a lassított halálos ítéletet, amelynek beteljesülésétől csak valami szerencsés körülmény mentette meg őket. A háború leglényege éppenséggel ez lenne: az ember ama késztetésének a szabad érvényesülése, hogy saját kezűleg okozzon szörnyű fájdalmakat a másik embernek. A kéj, amit ez a szenvedés, a másik testének a lerontása okoz. Talán minden háborúé - de ezé a háborúé, amely nem reguláris hadseregek csatáiból állt össze, hanem a védtelenül maradt kisebbségi közösségek elpusztításából, mindenképpen. A dokumentáció - e filmek elsődleges szándéka - ezen a módon, és csak ezen a módon válik többé önmagánál: csak errefelé tágul. Az erőszak titokzatos, mitológiai mélységei felé.
Hogy ez ma, majd' húsz évvel a történtek után elégséges tudással szereli-e fel az érdeklődő közönséget a jugoszláviai háborúknak akár csak arról az epizódjáról, amit tárgyuknak választottak, arra a válasz elég egyértelmű: nem. Ez persze aligha róható fel nekik teljes egészében: a Szellemidézés c. alkotás, mely az omarskai tábor két női túlélőjét mutatja be, például 1996-ban készült, így nem is tudhatott arról, hogy a tábor parancsnoka, Zeljko Mejakic 2003-ban feladta magát a hágai törvényszéknek, majd 2008-ban különféle emberiesség elleni bűnökért egy szarajevói bíróság 21 évre ítélte. És nem csak őt: a Prijedorban és környékén elkövetett háborús bűnök szinte összes tettesét a törvényszék rács mögé juttatta, a népirtás helyi politikai irányítóiig bezárólag. Ugyanígy: a spliti katonai börtön ugyancsak szadista őreit és áldozatait a róluk szóló film (A lorai tanúk) 2004-ben hagyja el, akkor, amikor a spliti bíróság épp meghozza felmentő ítéletét. Azóta a horvát igazságszolgáltatás újratárgyalta az esetet, és az ezúttal méltányos eljárás során viszonylag súlyos büntetéseket szabott ki; más kérdés, hogy az elítéltek közül kettő még mindig szökésben van. E történetek tehát folytatódnak, s minden fordulatuk újabb és újabb feladványokat, válaszért kiáltó kérdéseket szül.
Befejezett és végérvényes viszont a Jó férjem, drága fiam c. alkotás, ami abba a kis bosnyák faluba vezet el minket (2001-ben), ahol ma csak nők élnek, mert férfi népességét 1992-ben a szerb megszállók egészében lemészárolták. Minden időtlensége ellenére e film segíthet talán leginkább akkor, ha valamiféle magyarázatot keresnénk arra is, hogy miért történt mindaz, amit látunk (s e magyarázatnak elsődlegesen mindenképpen politikainak kell lennie). Hiszen a szerb területszerző háború egyik bevett módszere egy-egy falu, vidék férfinépességének teljes kiirtása volt: részben hogy a fegyverforgatókat még idejekorán kiiktassák, elsősorban pedig azért, hogy a bosnyák népcsoport reprodukciós potenciálját elpusztítsák. (NB. épp ez utóbbi miatt látta a hágai törvényszék az egyik srebrenicai perben - a Radoslav Krstic tábornokéban - bizonyítottnak a népirtás tényállását.)
Innen, a mi viszonylagos normalitásunkból nézve e filmeket, mi sem természetesebb, mint eltávolítani őket magunktól, s avval hitegetni magunkat, hogy attól a világtól erős, szilárd falak választják el a miénket. Minden híradás viszont, ami onnan érkezik, azt mondja: ez önáltatás; és előtte mi is ezt gondoltuk. Ha ez az öt film nem is a legfrissebb híreket magyarázza és nem a legutolsó tudást mutatja, ha időnként meg is csikordul bennük egy-egy klisé, tisztességük, esetenkénti bátorságuk megkérdőjelezhetetlen. De leginkább magunknak tartozunk annyival, hogy rábírjuk magunkat a befogadásukra.
