Vannak filmek, melyek örökre más filmek árnyékában kénytelenek létezni. Lynch Dűnéjére ráadásul egy soha el nem készült film súlya nehezedik. Alejandro Jodorowsky, az éjféli mozik gátlástalanul kísérletező koboldja a korai hetvenes években egy grandiózus Dűne-adaptáció tervével állt elő: a látványtervezők Jean „Moebius” Giraud és H. R. Giger lettek volna, a színészi gárda pedig Salvador Dalíból, David Carradine-ból, Orson Wellesből, Gloria Swansonból és Mick Jaggerből állt volna – mindez pedig a Pink Floyd zenéjével aláfestve. Jodorowsky a Hollywood nyújtotta kereteken jócskán túlterjeszkedve egy körülbelül 10 órás LSD-tripként képzelte el filmjét. Természetesen ez az őrülettel határos meg nem alkuvás lett a projekt veszte.
Lynch 1984-es filmjét minden kortárs kritikus rettenetesnek tartotta, de még veszteséges is lett, noha a maga módján lenyűgöző film, s a rendező életművébe is szervesen illeszkedik. Először is váltást jelez az alkotói pályán (eltekintvén a valóban kissé atipikus Az elefántembertől) a vad, műfaj nélküli experimentális korszakból (The Grandmother, The Alphabet, The Amputee, Radírfej) a zsánerhatásokat mutató – és azokat egyúttal ki is forgató − szürreális stílus felé (Kék bársony, Twin Peaks, Mulholland Drive). Kyle MacLachlan itt alakítja először a titkos világba betekintést nyerő tiszta ifjú lynchi archetípusát. A messiássá váló Paul Atreides győz, de később a Kék bársonyban és a Twin Peaksben ugyanez a típus már elbukik. A Dűne legerősebb narratív szála az ő Muad’Dibbé alakulása – az ártatlanság elvesztése itt még a sors beteljesítésének feltétele, az érett Lynchnél ugyanez már a romlásba vezet.
A rendező a rá később is jellemző élvezettel dagonyázik a gonoszság és a testi deformitás látványos bemutatásában. Ami később Frank Booth, Bob és a kuka mögött lakó rém lesz, az itt a galád Harkonnen család. Az őrült és torz Vladimir Harkonnen báró hosszadalmas, érthetetlen és színpadias kínzási jelenetekbe bocsátkozik (ráadásul elég egyértelműen vonzódik a fiatal fiúkhoz, ami mintha a gonoszság minősített esete volna – ezért sokan vádolják a rendezőt homofóbiával).
Jodorowsky eredeti vízióját követve Lynch is jól kidolgozott látványvilágot kreál a Dűne vetélkedő nemesi házai köré – a legmarkánsabb a Harkonnenek párás, zsíros ipari közege fellógatva kivéreztetett tehenekkel, felfakadó gennyes kelésekkel és kitépett szívdugókkal. Lynch kiváló érzékkel ragadja meg Herbert regényének anakronisztikus hangulatát a következetes, barokkosan telített vizuális világgal, melyben keveredik az ősi pompa és az áramvonalas futurizmus.
Azt persze kár tagadni, hogy ez a film bizony sok sebből vérzik, melyek egyike éppen a kézművesnek ható, darabos vizualitás. A speciális effektek sokszor megmosolyogtatóak és igen kezdetlegesek. A stúdió fukarsága pedig csikorgó narrátori betétek betoldását eredményezte – ezek rengeteget elvesznek a film élvezeti értékéből. Mégis tévedés azt állítani, hogy a Dűne Lynch tévedése volna. Ideje végre Jodorowsky víziójától függetlenül, Lynch életművébe ágyazva és korának sci-fijeivel egyenrangúként, de sajátos erényeit (és hibáit is) felismerve tekinteni rá.
