Magyar Narancs: Valamiféle személyes „elszámolás” miatt vitte filmre az édesapja történetét?
Anca Miruna Lăzărescu: E történettel váltam igazán nagykorúvá. Kiskoromban mindig bántott a hallgatás. Karácsonykor meg a nagy családi ünnepeken valaki mindig előhozakodott a rokonságból Németországgal, apám ilyenkor nosztalgiázott vagy elkomorodott. De amikor a müncheni filmfőiskolára kerültem, úgy éreztem, lehetőségem nyílik utánajárni a családi titoknak. Kelet-Európából érkezettként nagy volt bennem a vágy, hogy minél gyorsabban asszimilálódjak, ugyanakkor rájöttem, hogy a saját történeteimet kell felkutatni és továbbadni. Ahányszor csak beszélgetni próbáltam apámmal arról, hogy valójában mi is történt vele ’68-ban, szinte elsírta magát. Végül kibukott belőle: tizennyolc éves volt, amikor az NDK-ba indultak nyaralni a szüleivel. Az oroszok akkor vonultak be Csehszlovákiába, az első dolog, amit az NDK-ban megláttak, egy óriási szovjet tank volt, s azonnal egy keletnémet fogolytáborban kötöttek ki. A filmben is azt mutatom meg, ami a valóságban történt: megjelent egy követségi titkár a táborban, és közölte velük, hogy a határokat lezárták, kapnak egy tranzitvízumot, amivel az NSZK-n keresztül 48 órán belül hazamehetnek. Apámnak élete nagy döntését kellett meghoznia: ott marad-e, vagy hazatér. Végül is az utóbbit választotta, egyrészt Nelly, a szerelme miatt, másrészt hitt Ceaușescunak, aki bátor beszédet tartott, amiben erősen kritizálta az oroszokat a bevonulás miatt. Apám hitte, hogy Románia megváltozik: Ceaușescuból lesz az új Dubček. Aztán évekig gyötörte magát azzal, hogyan hihetett egy diktátornak. Végül a 80-as évek végén megpróbálta visszacsinálni a dolgokat; Ceaușescu halála után elhagytuk Romániát. Tizenegy éves voltam.
MN: A film elkészültében magyar szakemberek is jelentős részt vállaltak.
AML: A sors összehozott két megszállott producerrel, Taschler Andreával és Lovas Nándorral, rajtuk keresztül ismertem meg Darvas Ferencet, aki valamilyen régimódi Kafka-németet beszél. Ahogy elolvasta a forgatókönyvet, előjátszott nekem egy gyönyörű melódiát. Ez a dal kíséri végig a filmet különböző változatokban.
MN: Előző filmje is a kommunizmusban játszódik.
AML: A Silent River sötétebb tónusú, mint az Utazás apánkkal. De lényegében mindkettőnél arról van szó, hogy ha nem értjük meg a múltunkat és azt, hogy a történelem mit tett velünk, kevés esélyünk van arra, hogy a jelent és a jövőt értsük. Annak, hogy milyenek vagyunk, milyenek a családi és egyéb viszonyainak, rengeteg köze van ahhoz, amit megéltünk. És ha valaki egy olyan kemény diktatúrából jött, mint az apám, aki negyvenévesen emigrált, annak nagyon világosak a reakciói; sokkal jobban megragadható, mire hogyan reagál egy szabad országban, s ő maga miért nem lehet talán soha annyira a német társadalom része, amennyire szeretne. Nagy aggodalommal figyelem az elmúlt évek történéseit Európában. Fájdalmas folyamatnak látom, hogy a 80-as évek nyitottsága után a kerítések felhúzásával elindult egy visszarendeződés. Nem véletlen, hogy a tankos jelenetet úgy vágtuk, ahogy Putyin felsorakoztatta a díszszemlén a szupertankjait. Moszkvában a film vetítése után többen is azt mondták, hogy a film nézőpontja nagyon európai, mi pedig itt oroszok vagyunk. Ez a fajta nacionalizmus az oka annak is, hogy például Romániában oly nagy az ellenállás Angela Merkel politikájával szemben. A menekülteket rengetegen gyűlölik, másodrangú emberként kezelik őket. Kevésbé látványosan, de a nyugat-európai állampolgárokban is él az idegengyűlölet a volt szocialista országokból érkezettekkel szemben.
MN: Adódtak valaha problémái az identitásával Németországban?
AML: Apai ágon erdélyi magyar vagyok, Temesváron nőttem fel. Jobb napokon mindenhol otthon érzem magam, Németországban, Magyarországon, Romániában vagy épp Amerikában és Izraelben, ahol pár évig éltem. Szerintem érzelmileg az emberek mindenütt egyformák; a szerelmeknek, reményeknek, szenvedéseknek nincs nemzetisége. Azért lettem filmes, hogy személyes történeteket meséljek. Hála istennek a szakmámból adódóan szabadon, határok nélkül közlekedhetek a világban. Ez különösen fontos nekem, hiszen egy olyan országból jöttem, ahol az egész társadalom arra épült, hogy mit nem szabad, hogy az emberek nem mondhatják ki azt, amit gondolnak. Németországban az első perctől azt tapasztaltam, hogy bármiről lehet beszélni.
MN: Minden filmjének van román vonatkozása.
AML: Szeretem Romániát, a férjem is román, a családja miatt is sokat tartózkodom ott. Hihetetlenül büszke vagyok a fiatal román filmesek látásmódjára, fesztiválsikereire. De arról az országról, amelyik a kapitalizmus legtorzabb arcát mutatja – hogy kinek van több pénze, autója, szebb háza –, nincs semmi mondanivalóm.
MN: Dachauban él. Mi vitte oda?
AML: Korábban Münchenben laktunk, de amióta két gyerekünk van, kertvárosi nyugalomra, zöldövezetre vágytunk. Amikor megírtam az izraeli barátaimnak, hogy hová költöztünk, csodálkozva visszaírtak: csak nem arról a Dachauról van szó? Igen, ott volt a láger, de ez a Dachau már nem az a Dachau. Úgy hiszem, minél több szeretetet, elfogadást kap valaki, annál nyitottabb és mentesebb az ítélkezéstől. A szomszédaimnak, akik mellesleg nem németek, problémáik vannak a menekültekkel. Ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy mitől van bizonyos emberekben irreális félelem attól, hogy elveszik tőlük, ami az övék. És arra jutottam, hogy az idegenekkel szembeni düh, harag oka vélhetően az, hogy gyerekkorukban nem kaptak szeretetet a szüleiktől, elfogadást a környezetüktől.
