Az a szalonnás tojás, melyet Meryl (alighanem dublőr nélkül) kisüt, amerikai filmek tucatjaiból lehet ismerős, miként ismerős a konyha és ismerős a ház is, meg az autófeljáró, a szomszéd és az előkert, és ismerős az a tévéfilmes nettség is, mely ezt a vélt vagy valós középosztálybeli lakberendezést jellemzi. De ismerős a házasságukban megfáradt felek lelki lakberendezése is, flottul folyik a rossz házasság, menetrendszerűen kerülnek elő a szótlan reggelik és a néma vacsorák meg a tévé előtti bealvások. Nem a törvényszéki orvos szakértők, hanem ezek a nem túl szórakoztató, de nem is túl mélyen szántó, egyszóval meglehetősen lapos jelenetek hivatottak bizonyítani, hogy ez a házasság halott. Maga a film is közel áll a kimúláshoz, még jó, hogy az előzetesekből jól informált közönség tudja; a sziporkák majd később jönnek. Majd akkor, ha Steve Carell párterapeuta kanapéjának jobb végében Jones, bal végében Streep foglal helyet. Elég lusta dolog így ellazsálni a jutalomjátékhoz vezető utat, a két remek színész ennél sokkal jobb mondatokat és izgalmasabb tojásokat érdemelt volna, de végül csak elérkezünk a beígért kanapéhoz.
A várakozás nem is volt hiába, minden kanapén töltött perc háromszor annyit ér, mint a kanapé nélküliek, noha bergmani mélységek itt sem nyílnak, annyi történik csak, hogy a színészeknek végre van mivel játszaniuk. Elmaradt orális jóvátételekről, be nem vallott erotikus fantáziákról vallanak lányos és fiús zavarukban az öregecske házasfelek - hogy Streep ebben is jó, papírforma, hogy Jones még nála is jobb, az a Kinder-tojásban a meglepetés. Persze az övé a hálásabb szerep, Clint Eastwood kiképzőtiszti szigorának és Woody Allen kedvenc kanapéjának találkozásából ezen a szinten (és Reviczky Gábor hangján) nehéz rosszul kijönni.
A kanapén innen és túl játszódó családbarát mesedélutánból viszont csak rosszul lehet.
A Pro Video bemutatója
