Képfűzés (Bollók Csaba filmrendező)

szerző
Vörös András,- orosz -
publikálva
2000/3. (01. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Öt éve végzett a főiskolán, jelenlegi státusa: elsőfilmes. Nemrég mutatták be a tavalyi filmszemle óta nemzetközi fesztiválokat megjárt moziját, az Észak, északot.

{k200003_30;b}Öt éve végzett a főiskolán, jelenlegi státusa: elsőfilmes. Nemrég mutatták be a tavalyi filmszemle óta nemzetközi fesztiválokat megjárt moziját, az Észak, északot.MaNcs: Ez az első nagyjátékfilmed.

Bollók Csaba: Igen, és hogy egyáltalán létrejöhetett, abban szerepet játszott az is, hogy nem akartam igazán nagy léptékű dolgot csinálni. Az utóbbi évek tapasztalata, hogy annyiból készítünk filmet, amennyi van rá, tehát töredékből, és így az ember azt csinálja meg, amit meg lehet. Úgy tűnt, hogy egy végtelenül egyszerű történet, amit Podmaniczky Szilárddal írtunk, még éppen innen van a megvalósíthatóság határán. Annak, hogy a film ilyen áttetsző, sokak szerint minimalista lett, végül is tudok örülni. Arra törekedtem, hogy egy ilyen ezredvégi pillanatban, amilyen a miénk, és amelynek filmjeiben mindent megidéztek már, a halottak viccesen halnak meg, a valóságról meg kiderül, hogy pszeudó és így tovább, szóval, hogy ebben a végjátszmaszerű korban egy film újra egy egyszerű állítás tudjon lenni. És ez a film csupán annyit tesz, hogy megkockáztat egy ilyen állítást, anélkül hogy idézőjelbe tenné azt. Egy fiatal lány próbára teszi magát, egy téli nap elhatározza, hogy átbiciklizik egy hegyen, ám estére haza kell érnie. Véghezvisz valamit, ami valójában egy semmiség, valami mégis elmozdul általa a világban. És jó jel, hogy eddig a nézők többsége pozitívnak érezte ezt a történetet.

MaNcs: Volt olyan kötöttség, hogy másfél órás filmet kell csinálnod, mert különben nehezebb lesz forgalmazni?

BCS: Sok film születik mostanában, ami nem elégíti ki a klasszikus filmes vagy forgalmazási előírásokat, és egyre több ilyen film lesz az elkövetkező években. Visszatérnek a rövidfilmek, és sok egész estés film találja meg a szokásosnál rövidebb formáját. Käurismaki szerint nem is érdemes egy óránál hosszabb filmet csinálni.

MaNcs: Te is így érezted?

BCS: Nem, mert kicsit túlléptem a käurismakis határt. A forgalmazás kérdését egyébként éppen a filmek sokfélesége tudja megoldani. Az Észak, észak esetében ez annyit jelent, hogy egy rövidfilmmel (Alexandriai dohányból - kritika a 39. oldalon) együtt vetítik.

MaNcs: Hatottak rád mindenféle nagy elődök?

BCS: Persze, hatottak, de csak ugyanolyan mértékben, ahogy az élet egyéb jelenségei: egy arc, egy fénykép, egy város, ahol valaha jártam, egy hangulat, ami egy vasárnap délutánból megmarad, végtelen a sor. Ezek szépen eltevődnek az emberben, aztán egyszer csak megjelennek, előhívódnak. Azt hiszem, a filmekből is beszerezhetők valódi élmények, vagy ha nem is valódiak, az intenzitásuk lehet olyan erős, akár egy valódi esemény átélése. Egy film készítése végül is játék, de ezzel együtt a figyelem gyakorlása, és ezáltal mindenféle létezők, emberek és dolgok, fények és tájak sajátos megtapasztalása. Visszatérve a hatásokra, nagyon szeretek egy zenei eljárást, ami régóta hatással van arra, ahogy a filmcsinálásról gondolkodom. Arról van szó, amikor a zeneszerző bizonyos dolgokat előre meghatároz, másokat az előadó empátiájára vagy akár a véletlenre bíz. Az ilyen zenék sohasem szólalnak meg kétszer ugyanúgy, hangzásukban sem más zenékre emlékeztetnek, hanem sokkal tágabb összefüggésekre, a természet működésére például. Ilyen Cage zenéje, vagy ilyen az ambient is. A filmben a dramaturgiára, sőt a képek fűzésmódjára is jellemző egyfajta zeneiség. Ezért nem is a vágás szót használom Völler Ágnes szép munkájára, hanem ténylegesen a képek egymásba fűzését. Ez a film kísérlet egy zenei, zeneibb elbeszélés megteremtésére.

MaNcs: És úgy érzed, hogy megtaláltad a stílusodat?

BCS: Nem, és nem is szeretném úgy érezni. A keresés stádiumában vagyok, ahogy filmem szereplői is saját útjaikat keresik. Nem is törekszem saját stílusra, csupán annyit szeretnék megelőlegezni itt, hogy szeretném, ha egy film készítése tényleges együttműködés lenne mindennel, ami a forgatáson körülvesz bennünket: a fényekkel, a széllel, az emberekkel és a tájakkal vagy akár egy architektúrával. Nem szeretnék túl sokat világítani, és soha nem erőszakolnék rá egy díszletet egy tájra, elég a világ így, ahogy van, és még így sem tudunk a végére járni.

MaNcs: Fölhasználtál-e valamit amatőr filmes tapasztalataidból a forgatáson?

BCS: Részben újra átélhettem azt, hogy egy kis stáb is képes létrehozni egy filmet, és hogy milyen sokat számítanak a stábon belül kialakult kapcsolatok. A forgatókönyv eléggé nyitott struktúrát biztosított, a keret egy utazás, egy nap története volt. Ez lehetővé tette, hogy a forgatási helyszínen hozzak meg bizonyos döntéseket, például a Tamással (Babos Tamás operatőr - a szerk.) együtt. Azt sem határoztam el az elején, hogy a bicikliző lány és az őt kereső motoros fiú útja mikor kereszteződik. Ez persze azt is feltételezte, hogy időrendben kellett forgatnunk, és a lehetőségekhez képest ezt be is tartottuk. A manőverezésnek ez a szabadsága nekem erőt ad, olyan kiélezett állapot ez, ami inkább felszabadítja, mint megköti a képzeletemet. És ez lehet az amatőr film öröksége is. Aztán persze van egy pont, ahol az intuícióknak vége, és kíméletlenül el kell hagyni mindent, ami tetszetős bár, de csak terhelné a filmet.

MaNcs: A színészek is közreműködtek ebben?

BCS: A legteljesebb mértékben. De ez alkati kérdés, és ezt azonnal észre kell venni. Van olyan színész, aki szereti a szigorúan megírt szöveget, és van, aki szeret behozni saját szavakat, fordulatokat. Persze figyelni kell az egyensúlyra, és ez mindig pillanatnyi döntést igényel. Ha egy felvétel valamilyen szempontból meglepetést jelent, valahogy jól téveszt a színész, vagy mondjuk bejön egy terepjáró a háttérben, akkor az jó jel, mert a meglepetés egyszeri történés, és az egyszeri történések valahogy mindig hitelesek. Meg lehet ismételtetni őket, csak éppen nem érdemes. Van úgy, hogy életre lehet kelteni, ami a papíron van, de ha ez mégsem akar megtörténni, akkor számomra mégsem az a legfontosabb, hogy a papíron levő dolog életre keljen, hanem hogy a felvételek során megszülessen valami, ami csak akkor és ott, abban az emberi konstellációban tud megszületni.

MaNcs: Profik és amatőrök is voltak közöttük?

BCS: Igen, de soha nem számoltam meg, hogy milyen arányban. Azt tudom, hogy egy-két kivételtől eltekintve mindenki először játszott filmben.

MaNcs: Nem lett volna egyszerűbb csak amatőrökkel vagy csak profikkal dolgozni?

BCS: Én először is egy emberi arcba tudok beleszeretni, és nem egy színész arcába. Igazából nem is érdekel, hogy valaki végzett színész-e vagy sem, illetve csak abból a szempontból, hogy egy munka során mennyire terhelhető. Egy amatőr szereplő nagyon jó tud lenni elsőre vagy másodikra, de nem kérheted azt, hogy így vagy úgy javítson a játékán, mert akkor vége, összezavarodik. A professzionális színész viszont képes pontról pontra javítani a játékán. Kérdés, hogy a szövegmondás a filmben, szituációban hogyan lesz hiteles. Megfigyeltem, hogy nagy rendezők is sokadik filmjüknél jutnak el a magától értetődőség eme állapotába. És vannak, akik ezt megoldják stilizációval, ami könnyebb. Amit filmrendezésnek nevezünk, az soha nem egy kész szakma, amivel valaki rendelkezik vagy sem, hanem egy tanulási folyamat, amelynek az elején vagy talán a közepén járhatunk, de sohasem a végén. A rendezés annak a szavakon túli emberi közlésnek a megtanulása, amivel megteremtesz egy helyzetet, hogy a szereplők egymással beszélni tudjanak, vagy éppen egymás szemébe nézzenek. És ennek hihetetlen mélységei lehetnek. Mert egy filmből végül is ez marad: néhány kép, amire emlékszel, és néhány pillanat, ami két ember között történt.

Vörös András

Bollók Csaba: Észak, észak

Mátraalján, faluszélén, de legalábbis a környéken lakik a lány (Ruttkay Laura), aki a szobája és a ruhái alapján egy jobban eleresztett pesti bölcsészhallgató is lehetne, de hogy helyette vagy emellett ki is, jó ég tudja, mindegy. Hanem egyszer csak fogja magát, és biciklin nekiindul, hogy egy akkumulátorba áramot gyűjtsön kis rokona villanyvasútjához. A lélegzet el-elakad, hát ez gyönyörű, villan be tompán nemegyszer, milyen kevésből is lehet ilyet, ami persze valójában egyáltalán nem is olyan kevés: színésznő és kamera szakadatlan összhangja havas hegyi utakon, a világtól biztonságban elszakadva. Persze a világ sosem, így most sem, hagyja annyiban, és az elképzelhető legmellőzhetőbb formában jelentkezik, képregénygengszterek egy furgonban keresztezik a kereszteznivalót. Az epizód pedig izgalmas lehetne, ha helyettük néhány kegyetlen állatról van szó, még azon az áron is, hogy esetleg egy árnyalattal sötétebbre festik a mesét. A lánynak attól még ugyanígy haza kellene érnie, bár az talán szinte törvényszerű, hogy nem feltétlenül a saját lábán, hiszen mire valók a fiúk. A kapcsolat jelzésszerű, de ahogy a biciklivázon hazaviszik, van abban valami elemi és örök.

- orosz -

Észak, észak; színes, magyar, 1999; rendezte és Podmaniczky Szilárddal írta: Bollók Csaba; fényképezte: Babos Tamás; szereplők: Ruttkay Laura, Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Rácz József; forgalmazza a BBS és a Toldi

szerző
Vörös András,- orosz -
publikálva
2000/3. (01. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...