MaNcs: Azt mondják, teher alatt nő a pálma. Mennyire igaz ez a Kolozsvári Színház esetében? Emeli a művészi színvonalat a nap nap után megélt egzisztenciális ellehetetlenülés állapota?
Tompa Gábor: Normális körülmények között sohasem dolgoztunk. A diktatúra alatt nem volt alkotói szabadság a szó teljes értelmében, mindig a cenzúrát kellett kijátszanunk, áttételesen kellett fogalmaznunk a színházban. De a gazdasági helyzet, ahogy akkor is, most is nyomorúságos. A színházban dolgozó művészek fizetése megalázóan kevés. Átlagban havi 150-200 márka, ami a romániai 800 ezer lejes minimálbér kétszerese. Ez még az itteni viszonyok közt is nagyon kevés. Nem vagyok biztos abban, hogy a katasztrofális anyagi helyzetünk ösztönzőleg hat ránk. El tudom képzelni, hogy normális feltételek mellett is lehet ugyanolyan magas szakmai színvonalon alkotni, mint most.
MaNcs: A magyarországi színészek számára biztos jövedelemkiegészítő tevékenységnek kínálkozik a szinkron és a reklám. Erdélyben még ez sem lehetséges.
TG: Ez azért Magyarországon sem tesz mindig jót a színjátszásnak. Jó lenne ezt méltó módon megoldani, úgy, hogy ne kelljen prostituálódni szakmailag. Szerencsésnek tartom, hogy a kolozsvári társulat olyan tehetséges színészekből áll, akiknek a színházhoz való etikai viszonyuk az anyagi nehézségek ellenére is ideális.
MaNcs: Az anyaországtól milyen támogatást kap az itteni társulat?
TG: Az utóbbi évek változása, hogy feloldották azt a megszorítást, miszerint a Magyarországról kapott honoráriumkeretből csak magyar állampolgár színészeket, rendezőket, díszlet- és ruhatervezőket, zeneszerzőket fizethessünk ki. Most projektekre adják a támogatást, és jobban érdekli őket a minőség, mint régen. Ezenkívül pénzt kaptunk színpadtechnikai korszerűsítésre az NKÖM határon túli színházakat támogató keretéből. A mostani vígszínházbeli vendégjátékunkat is ez a támogatás tette lehetővé. De színészlakások vásárlására is adott pénzt a magyar minisztérium. Erre a célra ez az egyetlen lehetőségünk, hiszen fasiszta polgármesterünktől semmi jóra nem számíthatunk. Vele néhány folyamatban lévő pereskedésen kívül nincs más kapcsolódási pontunk. Minket nem az itteni önkormányzat, hanem a román kulturális minisztérium támogat.
MaNcs: Magyarországról érkező támogatásuk mennyiben függ az éppen kormányzó erők ideológiájától?
TG: Régebben is hasonló pénzügyi keret állt rendelkezésre, csak az elosztása volt sokkal nehézkesebb, mint most. Nagyon gyakran előfordult az is, hogy ezt a keretet olyan középszerű, sőt annál is gyengébb magyarországi vendégrendezők honoráriumára költötték, akiknek már Magyarországon sem igen akadt munkájuk. A kidobott pénz árán sok selejt és hordalék teremtődött. Úgy veszem észre, újabban kedvező szemléletváltozás alakul ki, a régebbi egyenlősdi pénzelosztást a színházak valós igényei szerinti szubvencionálás váltja fel.
MaNcs: Ön milyen szempontok alapján hív meg valakit rendezni a színházba?
TG: Aszerint, hogy ismerem a rendezéseiket, munkásságukat. Nem állíthatom, hogy csupa pozitív választásom volt, kiváltképp a magyarországi vendégrendezők esetében, de azt kell mondanom, hogy Árkosi Árpád itt alkotta meg két legjobb előadását, a Rendőrséget és az Imposztort. Néhány nagy nevet sajnos nem tudunk elérni, de kísérletezünk újakkal is. Az utóbbi évben már nem hívtam meg Magyarországról vendégrendezőt, mert úgy éreztem, hogy akik eljöttek volna, nem annyira jelentősek, hogy erre érdemes lett volna pénzt fordítani. Nagyon jó kapcsolat alakult ki viszont a Münchenben élő, világhírű román rendezővel, Vlad Mugurral, aki már négy előadást rendezett nálunk, és közülük kettő elnyerte az év legjobb előadása díjat Romániában.
MaNcs: Kolozsvárott a román és a magyar színházkultúra találkozása rendkívül magas színvonalú előadásokat hoz létre.
TG: Szerencsésnek tartom, hogy a két kultúra szellemi és földrajzi metszéspontján helyezkedünk el. Azt hiszem, abban különbözünk néhány más erdélyi társulattól, hogy a megfogalmazott művészi programunk olyan színház megteremtése, ami a lét, az emberiség és a világ kérdéseivel foglalkozik, tehát nem hazug színház, és a színház művészete fölé nem helyez semmiféle demagóg, nemzeti politikai misszióvállalást. Arról, hogy magyar társulat vagyunk, ha akarnánk, sem tudnánk megfeledkezni, hiszen magyarul játszunk, magyar az anyanyelvünk. Ez biológiai tény. De meggyőződésünk, hogy minél több művészeten kívüli küldetést vállal vagy hangoztat egy színház, annál gyengébbé válik művészileg. Olyan színházat próbálunk létrehozni, ami a műfaji sokféleséget nem kizárva, elsősorban magas szakmaiságra épül, olyan sajátos nyelven szólítva meg a közönséget, amely nem csak a magyar anyanyelvű néző számára érthető.
MaNcs: Nem támadják, hogy a magyarság keleti végeinek egyik fellegvára nem eléggé elkötelezett nemzete iránt?
TG: Meggyőződésem, hogy egy magyar nyelven előadott Shakespeare-, Ionesco-, Beckett-, Bulgakov-előadás éppolyan magyar, mint a Bánk bán vagy Az ember tragédiája. Az erdélyi magyarságnak egy olyan rétege támad engem, amely rettenetesen retrográd, visszahúzó szellemet képvisel, és mindenáron egy megnevezetlen régmúlt időhöz szeretne visszatérni. Mindenáron a nyájszellemet, a középszerűséget akarják virágoztatni Erdélyben, és a szellemi élet felszámolása a céljuk. Hiszen másképp nem tudnának megélni. A középszerűek mindig a közösségre, a közönségre hivatkoznak. És persze van egy másik csoportja a kolozsvári közönségnek, akik az olcsó szórakozást akarják mindenáron. A színháznak harcolnia kell ez ellen a megalkuvás ellen, hiszen olyan sok olcsó szórakozóhely van a kocsmától a nyilvánosházig.
MaNcs: És mi a fő csapásirány?
TG: A színháznak nevelnie kell, magas kultúrát adnia, a kor pulzusán kell tartania a kezét, nem tagadhatja meg a lényegét, és nem fordíthat hátat annak, hogy ő tulajdonképpen világtravesztia. A színháznak az a feladata, hogy gondolkodásra késztessen, katarzist nyújtson. Nem teheti meg, hogy nem néz szembe a valósággal. A valóságtól menekülni sokféle módon lehet. A színház erőt adhat abban, hogy az emberek felnőtté, felelőssé, szabad polgárokká váljanak. Ezt a célt nem szeretném föladni semmi áron. Még azon az áron sem, ha átmenetileg kevesebb néző látogatja a színházunkat, ami egyébként országos jelenség. Ugyanakkor örömömre szolgál, hogy egyre több fiatal nézőnk van, akik akár tízszer-hússzor is megnéznek egy előadást.
MaNcs: El tudná képzelni, hogy az egyszemélyi vezetés terheit megossza másokkal?
TG: Sokakat kértem, hogy segítsenek munkámban, vállaljanak bizonyos részt a színház vezetésében, sajnos ezek az emberek nagyon rövid idő alatt megfutamodtak. El kell viselni, hogy a színházigazgatás népszerűtlen feladat, amit nem azért vállal az ember, hogy szeressék. De nem is ez a cél, hanem az, hogy megvalósítson egy általa elképzelt művészi programot.
MaNcs: Legutóbbi Beckett-rendezése A játszma vége volt. A bemutató előtt két nappal az egyik idős színész megbetegedett. Helyére ön ugrott be, és így színészként is szerepelhetett társulata és a közönség előtt. Eljátszhatta Hamet, a zsarnoki despotát, aki egy izolált világban tolókocsis vakként uralkodik nyomorék szolgáján és szemeteskukában tartott, láb nélküli szülein. Rendező, aki színészként a színpadon is irányítja partnereit. Mi lett volna, ha egy másik szereplő betegszik meg? Azt a szerepet is ilyen jól játszotta volna?
TG: Elvileg igen, de alkatilag Ham szerepe áll hozzám legközelebb. A színpadon nem a szerep tudása jelentette a fő gondot, hanem annak az állapotnak a megszüntetése, hogy egyszerre figyeljem kívülről és belülről az előadást. Ez nem nagyon sikerült, rendezőként figyeltem a többieket. Külön érdekessége volt számomra a darabnak, hogy édesanyámnak, Mende Gabinak, a marosvásárhelyi színház művészének - akivel most először dolgoztam együtt rendezőként - a beugrással a színpadon is a fia lehettem. És hogy valóban az anyám van a kukában, ez egy külön furcsa érzés. Azt hiszem, ez érzelmileg megdobta a produkciót.
MaNcs: Gondolt már arra, hogy itthagyja a társulatát, hazáját, és valahol máshol csinál színházat?
TG: Igen, nagyon sokszor. A játszma végében is erről van szó, hogy valaki mindig el akar menni, aztán a végén kiderül, hogy mindenki marad. A nyolcvanas években, amikor a szeku elvette a lakásomat, és három éven keresztül a nyári konyhától a szállodáig 18 különféle helyen laktam, akkor se mentem el. Legutóbb Lyonban színiigazgatói, Barcelonában és Freiburgban tanári állást kínáltak, de maradtam. Felelősséggel tartozom a csapatom iránt, többségüket én szerződtettem ide. Hiszek az Apáczai-modellben, hogy Erdélyben is lehet valaki európai vagy világpolgár, és hogy ezzel a szellemiségű munkával a kolozsvári társulatot is integrálni tudom egy tágabb, egyetemesebb szellemi vérkeringésbe. És van itt néhány ember, akiket szeretek, akikért még érdemes maradnom. Köztük színészek, kollégák és dramaturg barátom, Visky András. Ezenkívül szeretném befejezni a színház stúdiótermének felépítését, ez financiális nehézségek miatt két-három évig el fog húzódni. Azt még biztos kivárom.
Böröcz László
