tévésmaci

Kosok tánca

  • tévésmaci
  • 2022. február 2.

Film

Amikor Sztupa és Troché egy Waylon Jennings-koncert után kajtattak, azt… izé, akárhonnan is nézzük, Grósz Károly kedvéért tették.

Minden úgy kezdődött, ahogy szokott: a nagy erőkkel a visszavonulásának finalizálásán dolgozó Óvári et.-nak volt még egy kérése, hogy ugyan hallgassák már meg a külügyminiszter-helyettest, Kovács Lászlót, akinek az épp a bánata, hogy a főtitkárt gardírozza közelgő amerikai útján. Mindebből az kerekedett ki, hogy Grósz mindenki elől eltitkolt nagy kedvence Waylon Jennings, s jó lenne, ha a kéthetes kinn tartózkodása alatt – ugyancsak titokban – elmehetne egy koncertjére, csak az a baj, hogy nevezett utoljára márciusban adott koncertet Seattle-ben, s legközelebb októberben tervez fellépni valahol Észak-Karolinában, tán Charlotte városában. Diplomáciai erők már próbálkoztak nála, hogy július és augusztus fordulója körül nem tenne egy röpke kivételt, de körberöhögte őket, s még a Los Angeles-i olimpiát is emlegette, továbbá azt, hogy a lemezén dolgozik, kopjanak le. Grósz állítólag baromi csalódott, s folyvást csak a Too Dumb for New York, Too Ugly for L. A.-t dúdolja, úgyhogy, ha tudnának valamit tenni, azt nagyon megköszönnék. Nyilván – bólintott Sztupa. S menten elrepültek Amerikába. Hogy ott mit csináltak, arról homályosak Ómafa feljegyzései, de annyi egészen bizonyos, hogy Sztupa egyszer egy Full Moon Inn Bed and Breakfast nevű intézmény udvarán felállított színpadon beszállt énekelni valami trióhoz, s állítólag ez volt Reggie Young, Mickey Raphael és Robby Turner egyetlen olyan közös fellépése, amikor csak ők hárman játszottak (meg ugyebár Sztupa). Tőlük annyit tudtak meg, hogy Kris Westburyben, ami valójában Jerichót jelent (New York állam), Willie pedig Warwickban (Rhode Island) lép fel a jelzett időben, Johnny viszont pont két nappal az érkezés előtt és a távozás másnapján játszik csak, s akkor is mindkétszer Tennessee-ben, Hendersonville-ben, s ugyan ki hinné, Nashville-ben. Sztupának kellemes bariton hangja van, úgyhogy jól telt az idő, s meg is beszélték új barátaikkal, hogy majd valamikor az ősszel összefutnak Londonban, ott lesz mindenki, csak ők a világért se vigyenek magukkal párttitkárokat. Bár Sztupa és Troché ígérni soha nem szerettek, ebbe belementek. Mikor aztán Sztupa ráadásként elénekelte a City of New Orleanst, mely dalmű egy közkedvelt vasúti viszonylatról szól, s megvolt a taps meg a vállveregetés, ott maradt velük a nagy kétség: de mi lesz Grósszal?! Menjen inkább Disneylandbe, rántott vállat Troché, mire mindenki kacagott, Sztupa meg elment a recepcióra, s felhívta Kovácsot, hogy van egy ötlete.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.