Az 1979-es első Alien-filmben (A nyolcadik utas: a Halál) megannyi más mellett már az is újdonságot jelentett, ahogy egymásra rétegzett addig egymástól többé-kevésbé elváló filmes és szélesebb értelemben vett sci-fi mitológiai motívumokat. Scottot és forgatókönyvíróit (eredetileg Dan O'Bannon és Roland Shusett - utóbb még David Giler és Walter Hill) széles körben ihlették meg kulturális forrásaik: úgymond nemesebb nyersanyagok (klasszikus sci-fik) éppen úgy, mint igazi, veretes trash-mozik és kardozós-belezős típusú képregények, amelyekben nyüzsögtek az emberevő paraziták és az aljas alakváltók. Ha semmi mást sem szült volna munkájuk, mint a primer tapasztalatot: lám, szarból (na jó: látszólag kevésbé nemes matériából) is lehet várat építeni, már megérte - a receptet tömegesen követték az utódok (mondjuk váltakozó színvonalon). Ráadásul egy végtelenségig folytatható, szerteágazó filmfolyamot is sikerült generálni: középpontjában a halhatatlan, agyonüthetetlen franchise-elemmel, a randa, péniszarcú aliennel (vagy ahogy elegánsan illetik: a xenomorffal). E lény már önmagában is emlékek és félelmek tömegéből táplálkozik, s már puszta (filmes) létével is temérdek kérdést vet fel - ahogy egy folytatás megválaszolt volna párat, máris jönnek a következők. A friss Ridley Scott-mozi, a felfokozott várakozással fogadott (s ezekhez képest kicsit talán csalódást keltő) Prometheus nyilván maga is hozzátesz egyet s mást az Alien-mítoszt alkotó építőkockákhoz. A megtekintése után máshogy fogjuk nézni a korábbi filmeket is (bár ki tudja), de egy ponton hangsúlyosan túl is lép a klasszikus tetralógián. Egyenesen a rajongók többsége által hevesen megtagadott Alien vs. Predatorhoz: ti. ismét visszahozza a képbe az űrhajós istenek motívumát. Látszólag Däniken üli torát, miközben egyszerre dobatik sutba a humán evolúció és az isteni teremtéselmélet. Egészen pontosan az utóbbi tán nem is teljesen: pusztán tovább antropomorfizálódik a teremtő, s lesz belőle egy afféle Mérnök-übermensch, az eddigi tán legszcientistább teremtésmítosz körítésében.
Illés szekerén
Az, hogy a felületes szemlélő számára értelmesnek tűnő fajtánk külső beavatkozás lévén jött létre, nagyon régi hipotézis, melyet mind értelmezését, mind minőségét tekintve rendkívül széles körben képviselnek. A nagyközönség mind ez ideig csak a Däniken-féle teljesen lebutított változatot fogyasztotta, bár az uralkodó tudományosság szempontjából a szofisztikáltabb verziók sem állnak nagyobb becsben. A lényeg, hogy a híres-hírhedt Pauwels-Bergier duó, Zecharia Sitchin, Piero Kolosimo és más jeles pszeudoarcheológusok (a kriptotudományág neve Kolosimo nyelvén még gyönyörűbb: olaszul ugyanis fantarcheológia) régen lefektették az alapokat. Ezek szerint egyszer csak eljöttek közénk az intelligens idegenek a maguk ultra high tech űrhajóin (bocsánat: égi szekerein), és felemelték a sárból eredendően tompa agyú, primitív, viszont agresszív fajtánkat. Eközben átadták nekünk a tudást - persze csak kellően lebutítva, hogy pattintott kőeszközhöz szokott elménkkel is felfogjuk. Egyes hipotézisek szerint még a beépített kopás technológiáját is alkalmazták, azaz civilizációnk rejtve tartalmaz egy önmegsemmisítő gombot, hogy kezelni tudják, ha már túlságosan elszemtelenedett az alapvetően kísérleti célú kolónia. Ha nem, hát jön a kézivezérlés, ravaszul kiválasztott eszközök segítségével - s már majdnem a Prometheusnál tartunk. A magyar olvasók zöme (kivéve a hívőket!) csak röhögött, amikor mindezt elolvasta (sokszor nem is Däniken, de egyenesen a fékezhetetlen tollú Nemere István tolmácsolásában), azután beült a moziba, s áhítattal és kíváncsisággal telve bámulta Kubrick 2001 Űrodüsszeiáját. Mert bizony ez volna a civilizációnk exogén eredetéről szóló kissé abszurd hipotézis legszebb, -látványosabb és -maradandóbb képírói megvalósítása - mely ráadásul megint csak bizonyítja, hogy kevéssé valószínű peremfeltételekből kiindulva is lehet valós, akár filozofikus mélységű kérdéseket felvetni. Scott fejében nyilván ott munkált az Űrodüsszeia - bizonyára már az első Alien elkészítésekor is -, de míg ott inkább a látvány és hangulat inspirálta, most a kissé hígan értelmezett "xenoarcheológiai" háttér is.
S valószínűleg még inkább hatással lehetett rá egy korban hozzánk közelebb eső iparosmunka: Roland Emmerich Csillagkapuja (1994), ahol a maguk teljességében jelennek meg a teremtményeiket (valójában inkább gyarmatosaikat) elnyomó, félelemben és rabságban tartó gonosz istenek (valójában persze megint csak intelligens idegenek).
Ez az archetípus a kezdeti naiv bizakodás és gyermeki hit után fokozatosan emancipálódó gyarmatosított teremtmények versus a barátságtalan, felvilágosultan zsarnoki, szuperintelligens, humanoid idegenek konfliktusának formájában kel életre. A jövő egy galaktikus Zorro után kiált, s ha jól sejtjük, pár éven belül ki is kapjuk magunknak.
Ne tagadjuk: az Alien-mitológia központi figurája a félelem és az undor céltáblája, ugyanakkor az egészen beteg rajongók részéről egyben az imádat tárgya maga a rusnya féreg, a filmkészítői, forgatókönyv-írói, grafikusi, tervezői, dizájneri munka egyik legmeghökkentőbb s leghatásosabb terméke. Ki ne tudná: a H. R. Giger svájci politoxikomán művész hagymázas fantáziájában megszületett, majd a forgatókönyvírók által fokozatosan finomított karakterű lény oly mértékben tökéletes, hogy egyszerre képes betölteni a különböző típusú félelemrendszerek mindenkori mumusának helyét. A xenomorf egyrészt parazita, ráadásul még brutális orális erőszak révén juttatja le következő fejlődési fázisát az emberi szervezetbe, amely nem egyszerűen bölcső a rohamosan növekvő ivadék számára, hanem hamar eldobandó gyorskaja is. Másrészt olyan lény is (s erre mutatnak mind a korábbi részek, mind a kanonikus tetralógia, mind a heterodox AvP-folytatások), amely genetikai értelemben is képes tanulni áldozataiból, azaz így vagy úgy, de szőröstül-bőröstül hasznosítja az embert. Így nem pusztán a táplálékláncban kerülünk a szuperférgek, a nyálas-savas sárkányok alá: az ő gusztustalan, ragadós, nyálkás, tojásokkal teli komfortzónájuk tárgyként kezelt, falra ragasztható, s gyorsan elhasználódó tartozékaivá, biodíszleteivé, rabszolgáivá is válhatunk, ami számunkra az elképzelhető legszörnyűbb opció. E multipotens szörnynek egy méltó párja akad a filmtörténetben: Carpenter szintén korszakalkotó A Dologjának (1982) beolvasztott és feldolgozott áldozatai bőrébe bújó, testük formáit, tudásukat és képzeletüket hasznosító opportunisztikus űrparazitája. Ha nagyon kell, s ebben hasonlít a xenomorfra (mármint Cameron e tulajdonságot is recikláló alienjére), köztes gazdaként beéri egy kutyával is. Ez a lény azonban - akárcsak a xenobiológiai horror másik, korántsem oly nagy becsben tartott darabjában, A lényben (Species) ügyködő succubusszerű űrszörny - emberi alakot ölt. Sőt, utóbbi még csábít is - ezzel szemben a xenomorf őszintén önmagát adja, és nem kér, csak elvesz. Az irtózás az űrből érkező invazív fajoktól azonban közös: az ilyenek ellen csak lángszóró használ, s egyetlen irtás soha nem elég, hiszen a parazita kártevők évről évre visszatérnek.
Miután a korábbi filmek oly precízen tálalták az alienek összehasonlító anatómiáját, társas viszonyait és a falkában uralkodó hierarchiáját, ideje volt, hogy az ígéretes kezdetek után (lásd a Fincher-, illetve a Jeunet-féle 3. és 4. részt) kicsit belemerüljünk a xenomorf lény történeti genetikájába is. Az AvP-filmek erre már rég megadták a magyarázatot: a minket gyarmatosító, kicsit kikupáló, a piramisépítésre és áldozathozatallal járó istenkultuszokra rászoktató űrhajós istenek teremtették meg a csodálatosan tökéletes xenomorfokat - akik (lám, teremtőink is hozzánk hasonló gondokkal küzdenek) hajlamosak a fejükre nőni. Az 1979-es alap Alienben múmiaként megismert és most demiurgoszi, sőt intelligens tervezői jegyekkel felruházott (a Prometheus eredeti szövegében csak Mérnökként emlegetett) Space Jockey, no meg a közelben fellelt alienkolónia között kellett valami kapcsolatot teremteni - a rajongók és a mitológia antropológiai mélységű kutatói ezt már rég meg is tették. Végre Ridley Scott is rászánta magát erre - igaz, végül nem túl eredeti megoldást választott (már bocsánat, de mostanában készült filmjei alapján másra nem is számíthattunk).
Egy előzményfilmtől elvárjuk, hogy legyen benne szirmait bontó alientojás, abban megbújó facehugger (torokba petéző fázis), mellkasroppantó, majd kikandikáló chestburster és persze felnőtt példány, lehetőség szerint nyálkás küllemmel, mindent megmaró, savas vérrel, dupla állkapcával, az eredeti Giger-féle péniszalakúból megalopótökké domesztikált burával és természetes zsilettel kirakott harci farokkal. Hogy lesz-e benne (ezt persze mindenki száz százalékban biztosra vette - hiszen ez az Alien-széria prequelje volna!), s pontosan milyen formában, azt természetesen nem áruljuk el (mondjuk annyit igen, hogy az alkotók, némi iróniát sem nélkülözve, szinte az Alient megelőlegező filmszörnyek evolúcióját ábrázolják - egyetlen film idején belül). Az Alien-filmek pontosan a lény különleges tulajdonságai miatt lettek minden xenobiológiai horrorok királyaivá - ha egy felkészületlen emberi közösségre támadó parazita, vérengző, földönkívüli szörnyet kell említenünk, ő tolakszik elő a tudattalanból. Ugyanakkor az Alien-történet persze ismét csak előveszi a Szent György-motívumot: azért a sárkány legyőzhető, talán még sok sárkány is - egy szörnyes űrwesternben a hős (de csak egy túlélő!) számára nincs lehetetlen. Valójában mi magunk vagyunk a predátorok, akik végül méltó ellenfelet találtunk a xenomorfok savas-nyálkás személyében.
