A szerény klubzenekarként indult budapesti Turbo az elmúlt öt-hat évben az egyik legnagyobb rockzenei reménységgé vált azokban a körökben, ahol nem ciki, ha egy zenekar angolul énekel, zenéjével pedig túlmutat a szokásos verze-refrén-verze szerkezeteken. A pszichedéliával bőven átitatott, mégis vérbő rockot nyomató brigádnak most jelent meg új lemeze Lost Measure címmel. Tanka Balázs énekes ebből az apropóból válaszolt a Narancs kérdéseire a zenekar múlt pénteki, R33-as lemezbemutatója előtt.
*
Magyar Narancs: A lemezbemutató helyszínéül miért pont az R33-at választottátok? Szerintem nem lenne túlvállalós a zenekarnak egy önálló buli mondjuk az A38-on vagy a Gödörben.
Tanka Balázs: Bármelyik helyen megtarthattuk volna, de inkább a helyszínben is a kuriózumot kerestük még akkor is, ha a zenekar anyagilag bukik rajta, és egyébként is kockázatos. A Gödörben vagy az A38-on mindenki tud játszani, mi is fogunk, mert imádjuk őket, de a lemezbemutatóra direkt egy különleges helyet szerettünk volna, és erre tökéletesen alkalmas az R33 a saját kis kommunajellegével és a fura, Mos Eisleyról szökött arcokkal.
MN: A Turbo annak idején gyakorlatilag hobbizenekarként indult, ha jól emlékszem.
TB: Kis klubzenekarként kezdtünk, és teljesen tudatosan nem folytattunk semmiféle PR-tevékenységet. Abszolút örömzeneként működött - megjegyzem, most is -, és azt gondoltuk, hogy ha ez a dolog bejön, akkor a kis klubokból is ki fogja magát nőni - és pontosan ez is történt. Annak idején a Fészek Klubban játszottunk hetente-kéthetente: óriási bulik voltak, a plafonról csöpögött a víz, és ötven ember őrült meg abban a kis lyukban. Egy idő után magától pördült át ez a dolog, elkezdtek mindenhova hívogatni minket, és körülbelül itt döntöttük el, hogy egy picit odarakjuk magunkat: itt lett tudatos az egész, úgy az első lemeznél.
MN: Most pedig már a második Turbo-lemez jelent meg, a Lost Measure.
TB: Két részlete van a lemeznek: az első hat dal, ami felkerült, a Seven Skulls vagy a The Tide például, régebbi témák, játszottuk is őket koncerten, a másik hat dalt, például a nyitó nótát, a Neon Spinest vagy a Crystal Valleyt pedig az elmúlt fél évben vettük fel. Lelkileg, magánéletileg kicsit beledöglöttünk ebbe a lemezbe, és ez hallható is benne szerintem; nem mondanám, hogy egy tudatos, tökéletesre csiszolt anyag ez, hanem az éppen aktuális lelkiállapotunk legtökéletesebb lenyomatát hallod a lemezen. Egyébként teljesen élőben vettük fel: a zenekar egyszerre játszott, és a legjobb verziókat hagytuk meg, amire utómunkában rátettünk még sávokat. Van olyan felvétel egyébként, ami úgy egy éve készült, meg olyan is, ami három hete.
MN: A ti koncepciótok volt az élő felvétel?
TB: Így van. Eljött Hidasi Barnabás hangmérnök a próbaterembe, elhozott néhány cuccot a stúdiójából, kialakítottunk egy lehallgatószobát, és élőben vettük fel a nagy részét. Az első lemez szintén ugyanígy készült, igaz, az egy rendes stúdióban, most viszont tisztában voltunk azzal, hogy a Lost Measure sokkal bonyolultabb anyag, technikailag nehezebbek a dalok, és a világon nincs annyi stúdióidő, amit el ne használnánk rá. Itt egy családiasabb hangulatban dolgozhattunk: sokkal jobban éreztük magunkat, lehetett zokniban gitározni meg ilyenek. A terem adottságai pedig kiválóak: akusztikailag majdnem ugyanazt tudta nyújtani, mint egy stúdió.
MN: Az új lemez egyrészt egységesebb, mint az előző volt, másrészt viszont sokkal nehezebb hallgatnivaló.
TB: Abszolút. Egészen más tudatállapotban készült, de én azért nem vagyok objektív ebben a kérdésben, mert annyira rommá hallgattuk a próbateremben, hogy nekem már minden téma magától értetődőnek tűnik, de ha először hallanám magunkat, valószínűleg pont ugyanezt mondanám. A zenekarban én vagyok egyébként a legpopulárisabb ízlésű: olyan bandákon nőttem fel, mint mondjuk a Stone Temple Pilots vagy a Creed, amelyek igazából kiválóan összerakott, iszonyatos tudású énekesekkel felvett egyszerű, tufa rockzenék, és az énektémákat tekintve én is próbálok hasonló úton járni. Viszont a helyzet az, hogy annak nincs értelme, ha csinálunk Magyarországon egy ugyanilyen zenekart: inkább attól válik érdekessé, ha beletesszük kicsit önmagunkat, és a saját szánk íze szerint zenélünk. Az ilyesmit nem is lehet tudatosan csinálni, egyszerűen ilyenek vagyunk: Dávidból (Vígh Dávid - V. Á.) ezek a kifacsart gitártémák jönnek, Delov Jávor pedig dzsesszdobos, és ha ezek ketten nekiállnak jammelni a próbateremben, akkor megtörténik a csoda. Nekem a saját zenénk nem nehezen befogadható - nekem mondjuk a Mars Volta az, ami már sok.
MN: Érdekes, hogy ezt mondod, mert pont a Mars Voltához szokták hasonlítani a Turbót sokan.
TB: Hozzáteszem, hogy a Mars Voltát abszolút tisztelem, mert irgalmatlan ereje van annak a zenének, de nem érzek késztetést, hogy otthon betegyem, és mulatni sem az ilyesmire szeretek. Ugyanakkor egyrészt annyira jellegzetes a megszólalásuk, hogy aki egyszer hallotta őket, az sose felejti el, másrészt pedig teljesen kompromisszummentes zenét játszanak. Valahol a Turbóval annak idején nekünk is el kellett döntenünk, hogy vagy elmegyünk slágeresebb irányba, és szűk gatyákban bohóckodunk az indie-partikon, vagy csináljuk a saját zenénket, és megpróbálunk ebből a lehető legszínvonalasabban kijönni. A Lost Measure-ben pont az utóbbi hozzáállás érvényesül.
MN: Ezek szerint nem is volt kísértés, hogy a szépen kifutott első lemez után elmenjetek egy slágeresebb irányba?
TB: Abszolút nem, bár amikor megírtuk a dalokat, azt gondoltuk, hogy a lemezen igenis van három olyan sláger, amit fognak játszani a rádiók. A kultúrmissziórésze a dolognak az, hogy meg kell változtatni az emberek ízlését, fel kell nyitni a szemüket. A Mars Voltához való hasonlítgatás azért sem bánt, mert így megtörténhet, hogy tízből két ember mondjuk tudja, mi az a Mars Volta, nyolc pedig nem, de utánanéznek, és ha ebből a nyolc emberből kettőnek megtetszik, akkor már nyertünk: akkor már megtudják, hogy van egy ilyen szegmense is a rockzenének, amit egyébként Magyarországon még most, 2011-ben is a Metallica meg a Guns 'n' Roses nevekkel határol körül az átlagember. Na, ezen szeretnénk mi változtatni.
