"Rávettem a baktériumokat a rajzolásra" - Maróy Ákos újmédia-művész

  • Gulyás Márton
  • 2011. május 26.

Film

Az IT-szakember és programozó üzleti alkalmazásai mellett újmédia-művészeti projektjeivel szerzett magának nemzetközi hírnevet. A japán és svájci alkotópartnereivel létrehozott Corpora projektjükkel képviselte magát Magyarország a 2008-as Velencei Biennálén: ez egyfajta digitális architektúra, ami összeköti a virtualitást a fizikai térrel, és amely a környezeti hatások (szélerősség, a fizikai térben mozgó emberek) függvényében alakítja önmagát. A projekt azóta megfordult Moszkvában, Mexikóvárosban, Berlinben és Linzben. Jelenleg biokijelzők építésével van elfoglalva - általánosságban is az élő és az élettelen közötti határmezsgye köti le az érdeklődését.

Az IT-szakember és programozó üzleti alkalmazásai mellett újmédia-művészeti projektjeivel szerzett magának nemzetközi hírnevet. A japán és svájci alkotópartnereivel létrehozott Corpora projektjükkel képviselte magát Magyarország a 2008-as Velencei Biennálén: ez egyfajta digitális architektúra, ami összeköti a virtualitást a fizikai térrel, és amely a környezeti hatások (szélerősség, a fizikai térben mozgó emberek) függvényében alakítja önmagát. A projekt azóta megfordult Moszkvában, Mexikóvárosban, Berlinben és Linzben. Jelenleg biokijelzők építésével van elfoglalva - általánosságban is az élő és az élettelen közötti határmezsgye köti le az érdeklődését.

*

Magyar Narancs: Ahogy programozóként, úgy művészeti munkáidban is nagy szerepet játszik a viselkedés, a környezet, illetve az interakció. A legeklatánsabb példa a Corpora projektetek, amit doubleNegatives Architecture kollektívaként hoztatok létre.

Maróy Ákos: Az első tisztán művészeti munkám 98-ban készült Tokióban. Az ottani kurátorok Mészöly Suzie-n, a C3 akkori kurátorán keresztül találtak ránk. Évek óta benne voltam a hazai szcénában, de az igazi áttörést ez hozta meg. Ott kint ismerkedtem meg Ichikawa Sotával, aki rendszeresen járt kiállítani Európa jelentősebb elektronikus művészeti fesztiváljaira. A tokiói munkát követően rendszeresen találkoztunk, majd 2005-ben épp a TransMedialén állítottak ki Berlinben, és mivel tudta, hogy én mesterségesélet-kutatással foglalkoztam a PhD-m alatt, a segítségemet kérte abban, hogy sejtautomatákat tudjon építeni az installációja részére. Ezzel az együttműködéssel gyakorlatilag megszületett a Corpora első változata. Itt még az egyetlen környezeti input a szélsebesség volt, csak később használtunk szélkakast. A Corporának ebben a változatában még egy kamerával pásztáztuk az eget, és a felhők mozgási sebességéből következtettünk a szél irányára és sebességére. Max Rheiner volt a harmadik alkotótárs Zürichből, aki az alakfelismerő algoritmust programozta: ezzel váltak felismerhetővé a kamerán keresztül látott felhők.

MN: A Corpora évek óta létezett, de idehaza a 2008-as in Sight(e) verzió létrejöttéig csak kevesen tudhattak róla.

MÁ: Itthon erről senki nem tudott semmit. Nem sokkal Velence előtt elmentünk Yamaguchiba, ahol már nagyjából azt a változatát építettük meg a projektnek, ami aztán Velencében is látható volt. Arról valahogy mégis szó esett egy hazai fórumon, mert Július Gyula megkért, hogy tartsak erről egy előadást. Gyula sok mindenkit meghívott a hazai művészeti szcénából. A legnagyobb hozadéka ennek az előadásnak az volt, hogy láthatóvá tette, hogy az újmédia-művészeti kiállítások nem úgy működnek, mint a hagyományos képzőművészeti kiállítások, ahol passzív tárgyakat helyezünk el falakon vagy térben. Kiállítói szempontból sokkal összetettebb feladat. Yamaguchi után egyre erősebben dolgoztam azon, hogy a Corpora idehaza is megmutathatóvá váljon. Gyula ezt követően keresett meg, mondván, hogy a biennále aktuális témája - Architecture Without Building - pont ráillik a projektre, és pályázzunk együtt a magyar pavilonban való szereplésre.

MN: Hogy látod, a Corporához hasonló projektek milyen viszonyban állnak a fizikai, épített környezettel?

MÁ: Legfőképpen a gondolkodásunkra hat, kimozdítja a primer funkcionalizmus keretei közül. Én azzal vitatkoznék, hogy nem lehet megépíteni - a biennálén is erre mutattunk rá. A velencei magyar pavilon sem úgy néz ki ma, mint ahogy egykoron megépítették, hanem organikusan alakult a környezeti tényezők hatására. Régebben volt teteje, ma már nincs, mert a környezeti erők erodálták a födémet, és a tulajdonosok rájöttek, hogy ez jobb megoldás, emiatt lyukas maradt felülről.

MN: A Corpora rendkívüli mértékben reagál a környezeti tényezőkre. Mennyiben volt ez tudatos építészetkritika?

MÁ: Erősen az volt. Az építészet autokratikus műfaj, ahol a birtokosi szemlélet rendkívül erős. Ennek szerintem a legelfajzottabb része az, amikor a tulajdonosnak nincs lehetősége az eredeti tervek átalakítására, mert azok szerzői jogát az építész birtokolja. Ez abszurdum.

MN: Ugyanakkor legutóbb épp a CET kapcsán láthattuk, hogy idehaza a kivitelező-beruházó önkényesen eltérhet az eredeti tervektől.

MÁ: Igen, ha elég ügyesen kötötte meg a szerződést a tervezővel. Szerintem jogosan teszi ezt, hiszen ő fizette ki a tervezési munkát. A közpénzből felhúzott épületek esetében sajnos sokszor nem a tulajdonosnak kedveznek ezek a szerződések, így az építész engedélye hiányában nem lehet megvalósítani közösségi igényeket kiszolgáló módosításokat. Bizonyos értelemben az építész birtokolja a teret, az ő önkényes döntésén múlik, hogy mi lesz belőle. Magántulajdonok esetében is ugyanez a helyzet. Kifizetted, használod, birtoklod, de még sincs lehetőséged szabadon átépíttetni a saját tulajdonodat. A Corpora kritika, mert olyan koncepciót vázol fel, amelyben egyrészt nincs szükség építészre, másrészt a lokális igények és szükségszerűségek alakítják az elvárások kielégítését.

MN: Vissza a funkcióhoz?

MÁ: Nem egy bauhausi értelemben, de igen, erről lenne szó. Az egyik véglete ennek a gondolkodásnak az a feltételezés, hogy mi lenne, ha létre tudnánk hozni egy univerzális formát, ami attól kezdene el specializálódni, hogy emberek jelennek meg benne, és tevékenységeket végeznek. A részletek az épületen, a téren belüli dinamizmus függvényében alakulnának ki. Jelenleg ez megvalósíthatatlan: nincs olyan anyag, ami ezt automatikusan kivitelezhetővé tenné, de addig is izgalmas erről gondolkodni.

MN: Három évvel ezelőtt Hollandiában a "bio-display" elnevezésű projekteden dolgoztál, amelyben élő organizmusokból próbáltatok vizualizációs eszközöket készíteni.

MÁ: Hollandiában a The Arts & Genomic Center kifejezetten bioművészetre, ennek a társadalomra gyakorolt hatására specializálódott. 2008-ban meghirdettek egy rezidensprogramot, ami 3 hónapra szólt, és amit én akkor elnyertem. Helyileg a Leideni Egyetemre szólt a meghívás; az egyetemi infrastruktúrát tette a rezidensprogram hozzáférhetővé. A fő motívum, amire rá akartam mutatni, hogy élő és élettelen között nincs fundamentális különbség. Ezért egy olyan, élőlényekből álló projektet akartam csinálni, ami alapvetően gépekhez asszociált dolgot csinál. A projekt konkrétan akkor arról szólt, hogy egy kijelzőt akartam megépíteni baktériumokból. Az eredeti felvetésem az volt, hogy ezt szintetikus-biológiai módszerekkel hoznánk létre, ami egy olyan technológia, amelynek során DNS-építőköveket kombinálsz, és mérnökileg hozol létre valamilyen új, biológiai funckionalitást. Az egyetemi kapacitások végessége és az idő szűkössége miatt arra jutottam, hogy nem kezdünk új génsebészeti utakat törni, hanem megmaradunk a már létező génmódosítások használatánál. Dinamikus kijelzőt nem tudtam létrehozni, de a fotópapír analógiájára csináltam egy olyan installációt, amelyben baktériumok "hívnak elő" bizonyos alakzatokat. A mechanizmusa ennek az, hogy egy agarzselében tenyésztesz ki génmódosított baktériumokat, amelyekben van egy vegyi "kapcsoló", ami egyfajta cukor, hogy elkezdjenek fluoreszkálni. Vettünk egy Fab@Home nevű 3D nyomtatót, aminek átírtam a szoftverét, hogy a megfelelő pontokra a megfelelő cukorból cseppeket helyezzen, így ezzel tudtam rávenni a baktériumokat, hogy az előzetesen a gépben megrajzolt alakzatot kirajzolják. A Waag Society Fab Labjében szereltük össze ezt a nyomtatót, így jöttek végül létre a projekt honlapján is látható alakzatok. Ez a 3D nyomtató jelenleg a Hackerspace Budapest és a Budapest FabLab között ingázik. Nutellából és más érdekes alapanyagokból nyomtat tárgyakat.

MN: Egy holland nagyvállalat felfigyelt az alkalmazásodra, és jelenleg is együtt dolgoztok egy hasonló elven működő világítótest létrehozásán. Hol tart ez a fejlesztés?

MÁ: Ez a cég piacvezető a világítástechnológiában. A világítás jelenleg arról szól, hogy elektromos energiát konvertálunk fénnyé. A cél most az, hogy elektromosság nélkül működő világítótesteket hozzunk létre, élőlények felhasználásával. Vizuálisan gyönyörű tervek készültek, de a megvalósításhoz sok kihívást kell leküzdeni.

MN: Elektromosság helyett mivel lehet táplálni egy ilyen rendszert?

MÁ: Mivel élőlényekről van szó, bármilyen biológiailag hasznos anyag szóba jöhet, például a szennyvíz is. Így a fenntarthatóság szempontjai is érvényesülnek, és egy teljes körforgás hozható létre, az elhasznált anyagot hasznosítani tudjuk ismét.

MN: Mikorra lehet alkalmazás a tervből?

MÁ: Amikor elkezdtünk ezzel foglalkozni, körbenéztünk, és azt láttuk, hogy vannak lumineszcenciát gyártó baktériumok, vannak szentjánosbogarak és egyéb világító tagjai az élővilágnak. A kutatásaink azt mutatják, hogy nem a világítás a probléma, hanem a fényerő. Ahhoz, hogy akár csak egy installációt is létrehozzunk, ami szemlélteti az elgondolást, nem elégséges a fény mennyisége. Ugyanakkor egészen különleges hatás érhető el vele, a szem adaptálódni tud ehhez a fényerőhöz is; csak ez egyelőre inkább dizájntermék, és nem lakossági használatra alkalmas világítóeszköz.

MN: A fényerő mellett a másik nagy kérdés a szabályozhatóság, a ki-be kapcsolás. Erre milyen terveitek vannak?

MÁ: Van lehetőség ki- és bekapcsolásra egyaránt. Van egy Vibrio fischeri nevű baktérium, ami erre önmagától is képes. Ezt egy quorum sensing nevű mechanizmuson keresztül végzi - érzékeli a környezetében található baktériumok mennyiségét, sűrűségét, hiszen a baktérium nem individuum, hanem kolónia. Olyan közösség, amely együttesen hoz "döntéseket", például az alapján, hogy mekkora a létszámuk. Ugyanez a mechanizmus egy fertőzés esetében is a szervezeten belül: csak miután felszaporodik a baktérium a megtámadott szervezetben, akkor kezdi meg a fertőző tevékenységét, mert akkor már a létszámuk lehetővé teszi, hogy a hatásuk szignifikáns legyen. Ez a baktériumfajta, amire hivatkoztam, akkor kezd el világítani, amikor megfelelő menynyiségű azonos baktériumot érzékel maga körül. Amikor nincsenek annyian, akkor nem világít.

MN: Inkább egyfajta ciklikusság tervezhető meg, nem pedig a tudatos irányítása a fénynek?

MÁ: Ha csak ezt a mechanizmust használnánk, úgy igen. Ugyanakkor a génsebészet lehetővé teszi, hogy más "kapcsolót" tegyél a fényt gyártó gén elé. Ez lehet akár egy vegyi input is, vagy akár maga a fény hiánya - ebben az esetben sötétben maguktól elkezdenének világítani a baktériumok. A reakcióidő így sem lesz igazán rövid, de megegyezhet a gazdaságos izzók reakcióidejével. Ráadásul a baktérium önfenntartásához viszonylag kevés energiabevitel szükséges.

MN: Ezek a projektek nem hazai laborokban jönnek létre. Mi kellene ahhoz, hogy idehaza is foglalkozni lehessen ilyen ötletek létrehozásával?

MÁ: Egy olyan hely hiányzik, ahol nem kirakatjelleggel, hanem tudományos igényességgel lehetne foglalkozni elektronikai prototipizálással, IT prototipizálással, illetve fizikai, biológiai, géntechnológiai vonalakkal. Nemzetközileg is megfigyelhető, de a magyar terepre különösen jellemző, hogy a magukat kutató, innovációs labornak pozicionáló helyek valójában médiaművészeti laborok. A barkácsszemléletmód tudományos attitűdnek van beállítva, miközben általában a tudományos módszertan fogalmával sincsenek tisztában, és még csak meg sem célozzák tudományos eredmények elérését. A "kutatás", az "innováció" és hasonló fogalmak önkényes értelmezésével mind a közvéleményt, mind saját tagjaikat, mind a téma iránt érdeklődőket félrevezetik, valótlan képet festenek ezekről, és végső soron gátolják ezzel a kutatási és innovációs tevékenységeket. Meg kellene tenniük az első lépést, hogy végre valós képet adjanak magukról, még akkor is, ha az egyenes beszéd a finanszírozásukat veszélyeztetheti - hisz' általában innovációs forrásokból vannak eltartva. Jelenlegi formájukban gátolják az olyan kezdeményezések finanszírozhatóságát, amelyek valóban, és nem csak névlegesen szeretnének kutatni, innoválni.

Neked ajánljuk