Batman-variációk

Papírköpeny, celluloidmaszk

szerző
Greff András
publikálva
2008/32. (08. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Voltaképp semmi meglepő nincs abban, hogy az amerikai (és egyéb) képregényhősök közül Batman kötődik a legszorosabb szálakkal a filmhez, hiszen alakja eleve a moziból vétetett: a 30-as évek végén Bob Kane bevallottan Douglas Fairbanks 20-as évekbeli Zorro-filmjeiből indult ki a figura megalkotásakor, habár a jeles és rátarti szerző nyilatkozataiban mindig hozzátette, hogy Leonardo da Vinci egyik illusztrált repüléstanulmánya legalább ilyen fontos forrása volt. Kane hőse, a nappal Bruce Wayne-ként tevékenykedő milliomos playboy, aki az éjszakában koromsötét denevérjelmezben csap le a fiktív Gotham City színdús bűnözőtársadalmára, 1939-ben kezdte meg áldásos, ütésváltásban dús tevékenységét a DC Comics füzeteiben, és mindössze négy év múlva már vissza is kanyarodott a moziba egy 15-20 perces epizódokból álló fekete-fehér szkeccssorozattal, melyet pár évvel később egy újabb hasonló széria követett.

Hatását tekintve ezeknél jóval jelentősebb volt a 60-as évek derekán készült televíziós sorozat Adam West főszereplésével, mely néhány éve minket is boldogított a Viasaton. Egyfelől, mert széles körben is ismertté tette a Denevérember addig inkább csak a kamaszok körében népszerű alakját, másrészt pedig, mert ezek a csiricsáré, pop-artos és tudatosan paródiának (is) szánt epizódok (és a farvizükön 1966-ban érkező legelső egész estés moziváltozat: Batman: The Movie, r.: Leslie H. Martinson) évtizedeken át szinte minden Batmannel foglalkozó alkotó számára a negatív, megvetendő példát jelentették, amivel szembemasírozni úgyszólván úriemberi kötelesség. A hatvanas évek végétől kezdve ennek megfelelően Batmant néhány kiváló alkotó (Neal Adams, Denny O'Neil) egy valóságosabb és árnyasabb világba vezeti vissza a képregényoldalakon, minek hatására 1979-től Michael E. Uslan (aki először vezetett egyetemi kurzust a képregényről Amerikában a 60-as évek végén, majd ennek köszönhetően magas pozícióhoz jutott a DC-nél) minden produceri erejével azon kezdett munkálkodni, hogy összehozzon egy immár a megreformált képregényhez méltó, nagyszabású és sötét tónusú Batman-filmet. A kényes ízlésű Uslannek ez végül csak 1989-ben sikerült - az addig eltelt tíz esztendőben azonban a Denevérember forradalmi metamorfózison esett át.

Jön Miller

The Dark Knight Returns

The Dark Knight Returns

Frank Miller 29 évesen, 1986-ban megírt-megrajzolt miniszériája, a jelenleg könyv alakban elérhető (már ahol; magyar fordítása még mindig nincs) The Dark Knight Returns valószínűleg a legprovokatívabb dolgozat az amerikai tömegképregény elmúlt harminc évéből. Miller több fronton is radikálisat hozott. Először is a Dark Knight maga a papíron elővezetett mozgókép: művében Miller addig nem látott módon imitált olyan filmes eljárásokat, mint amilyenek a valóságos és virtuális kameramozgások, továbbá a lassítás, s ez a technika olyannyira hatásosnak bizonyult, hogy a mai napig minden második kommersz comics felhasználja. De az még jobb volt, amit a főhőssel művelt. Nem is tudom, elégséges kifejezés-e a deheroizálás: a Dark Knight oldalain Bruce Wayne már 55 éves, denevérjelmeze tíz éve porosodik kastélya raktárában, ám a közbiztonság rettenetes állapota miatt újra magára húzza a legendás maskarát - hogy aztán köszvényes testével brutális vén pszichopataként őrjöngjön egészen a szívinfarktusig. Miller elbűvölően gonosz merészségének a mai napig nem akadt párja, felszólítása viszont, miszerint a nettó önbíráskodásra berendezkedett "héroszt" márpedig tessék végre ellentmondásos figuraként kezelni, széles körben meghallgatásra lelt. A következő években a legjelentősebb Batman-képregények mind ambivalens hőst állítottak elénk, gondoljunk csak a meseszépen illusztrált Arkham Elmegyógyintézetre (Grant Morrison-Dave McKean) vagy a kegyetlen A gyilkos tréfára (Alan Moore-Brian Bolland; 1990 januárjában ezzel az egyfüzetessel kezdte meg röptét a denevér Magyarországon), melyekben kulcsprobléma, hogy vajon miben mutatkozik meg a határ, ami Batmant tébolyult ellenfeleitől elválasztja, és hogy vajon erőszakos igazságosztása során mikor követi el hősünk az első (szándékos) gyilkosságot. Itt kanyarodhatunk ismét

vissza a moziba!

Hollywoodi anekdoták szerint Tim Burton, akit Uslan végre méltó rendezőnek érzett projektjéhez, az 1989-ben bemutatott, bestiálisan sikeres Batman-film előkészítésekor A gyilkos tréfát lobogtatta a megbeszéléseken, mert az volt a szíve vágya, hogy úgy nézzen ki filmje, mint a Moore-képregény. Nos, végül nem úgy nézett ki. Mivel a Warner sztárszínészeket (Nicholson, Basinger, Keaton) és rengeteg pénzt tuszkolt a vállalkozásba, Burton érthető módon nem kalandozhatott olyan messzire, mint ameddig a 80-as évek legjobb kérpegényszerzői merészkedtek. Filmjében a Denevérember ténykedésével kapcsolatos kételyek csak szórványosak, és azok is mind kívülről érkeznek, a rendőrség olasz zsánerfilmeket idéző impotenciája pedig tökéletesen igazolja az önbíráskodást. Burton első próbálkozása inkább komor, erősen stilizált, neogótikus látványvilága miatt jelentős, valamint a két médium házasítására tett sikeres kísérletei okán. Amilyen jó ízléssel és mértéktartón merített korábban Miller a filmből, azonképp mímelte mozdulatlan kamerás beállításaival és montázstechnikájával Burton a képregényes ábrázolásmódot; az ügyetlen közelharcjeleneteken (mely sajnos az összes Batman-film sajátja) persze ez sem sokat segített.

Batman visszatér

Batman visszatér

Burton javára írandó, hogy ezt követően viszont nagyot dobott: az 1992-es Batman visszatért csak azért nem mondjuk reflexből mind közül a legjobb és legizgalmasabb Batman-filmnek, mert kérdéses, hogy egyáltalán Batman-film volt-e az egyáltalán, nem pedig önfeledt, karneváli Burton-fantázia, melyben a Denevérember csupán egy a számos figyelemre méltó motívum közül, a sorban valahol a megjelenésével a német expresszionista rémalakok előtt tisztelgő Pingvin (Danny DeVito) és a szado-mazo bőrcuccban ólálkodó Macskanő (Michelle Pfeiffer) után. A Batman visszatér (perverz módon karácsonyi) történetében a szexuális problémák motiváló ereje a fő téma, de maga Batman ebből eléggé kimarad, ellentétben a kielégületlenül sóvárgó Pingvinnel és a macskajelmezében frivol és kihívó, a hétköznapokon viszont frigid Selina Kyle-lal. A film felejthetetlen nagyjelenetében Selina és Bruce Wayne ígéretesen induló aktusából a nő éppen akkor menekül ki, amikor Wayne hozzáér kezének nyilvánvalóan (vagy legalábbis a Cronenberg-filmek által megrontott nézők számára félreérthetetlenül) vagina formájú sebhelyéhez. Mindez finoman szólva soknak bizonyult a Warnernek (és a film után kölkeiknek magyarázni kényszerülő anyukáknak), így a stúdió sietve kitekerte Burton kezéből a denevért.

Gyászos évek következtek ezután. Joel Schumacher két tökéletes félreértéséről (Mindörökké Batman; Batman és Robin) nem szívesen értekeznénk hosszabban: a nettó rossz ízléssel összetákolt forgatókönyvek, a pocsék alakítások (Schwarzeneggertől Tommy Lee Joneson át Uma Thurmanig) és a hasonlóan igénytelen, tiritarka látványvilág egyértelmű visszakanyarodás volt a 60-as évekbeli tévészériához, annak minden suta bája nélkül. A bazári majomkodások után alighanem senkit sem lepett meg, hogy Batmant nyolc hosszú évre száműzték a filmszínházakból.

Ami a comicsokat illeti, a 90-es évek végén és

az ezredforduló után

inkább a rajzolók formai kísérletei voltak figyelemre méltók, legyen elég itt Kia Asamiya mangaverzióját (Child Of Dreams), valamint Simon Bisley, Ted McKeever és a többiek szkeccseit említeni a Batman Black And White antológiákból (melyekből magyar nyelven a Papírmozi és a Fekete-fehér közölt részleteket) - s a nálunk már több csatornán vetített animációs sorozat is elsősorban gondosan kidolgozott, neonoir képi stílusa miatt érdemel említést. Ennek fényében a comicsfalóknak némiképp csalódást jelenthetett, hogy Christopher Nolan rendező a legújabb Batman-mozikban meg sem próbálkozik az expresszív látványtorzítással, holott a technikai lehetőségek immár bőven adottak volnának ehhez (lásd például a Sin Cityben az élő szereplők és a számítógépes animáció keveredését). Nolan ehelyett a 80-as évek Frank Milleréhez nyúlt vissza, ám sajnos (dacára legfrissebb filmje címének) nem a Dark Knight Returns, hanem az eredettörténetet újramesélő Batman: Az első év fabulája volt a kiindulási pontja. Nolan lélektani és egyéb szempontokból is realista, Michael Mann-műveit nyíltan megidéző komor akciófilmjeiben igényes színészi játékkal életre keltett, kínos alapossággal motivált figurák tevékenykednek olyan történetekben, melyek azok számára is elfogadhatók, akik a nagy művészet szóösszetételről inkább Dosztojevszkijre (na jó: A Keresztapára), nem pedig Simon Bisleyra, Katsuhiro Otomóra és tusfestékes ujjú társaikra asszociálnak. Be is jött neki, nézzünk csak a bevételi mutatókra. A sötét lovag terjedelmes kritikája itt olvasható, így mi itt a végén csak annyit pedzenénk meg, hogy realista kontextusban denevérruhás hőst szerepeltetni valószínűleg az alkotás nívójától függetlenül mindörökké nehezen igazolható húzás marad a moziban, és Nolan láthatóan nem is tud mit kezdeni ezzel a problémával (két éve a Batman: Kezdődik!-ben még megúszta azzal, hogy a filmidő kétharmadában nem öltöztette be a héroszt). És még valami. A sötét lovagban már megint bemondásra kellene elhinni, hogy a főhőst komolyan foglalkoztatják saját szerepének súlyos ellentmondásai, így aztán fel kell tenni a kérdést: vajon kapunk-e valaha olyan Batman-mozit, ami,

Mai programok
ha már képregényfilm nem akar lenni, legalább tényleg a Denevéremberről szól?

szerző
Greff András
publikálva
2008/32. (08. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...