Balázs Elemér: Annyi azért igen, hogy már kisgyerekként énekelgettem őket. Nagyon tetszettek, és mivel otthon egyfolytában szólt a rádió, a szövegüket is könnyen megtanultam.
MN: A nyolcvanas években, amikor felcseperedtél, nem volt ciki ez a világ?
BE: Amikor befut egy irányzat, a fiatalok hajlamosak az új divat mentén cikizni a régebbieket, de én ezzel soha nem törődtem. Hallgattam a rádióban, és elájultam, hogy milyen szép dallamok. Más kérdés, hogy akkoriban nem tudták még úgy felvenni, ahogy ma lehetne, de nagyon meg voltak írva, nagyon el lettek találva.
MN: Grencsó Istvánnak egyidejűleg jelent meg Rejtély című, hasonló merítésű lemeze. Téged zavart, vagy inspirált, hogy trend lett ezekhez a régi slágerekhez nyúlni?
BE: Az az igazság, a legőszintébben mondom: fogalmam sem volt arról, hogy a Grencsó Pisti szintén ehhez a témához nyúl. De örülök neki, szerintem szerencsés egybeesés. Nézd, én már régóta készültem arra, hogy eljátsszam e számokat, csak meg kellett találnom azokat az embereket és azt a hangzást, hogy azt mondhassam, eljött az idő.
MN: Eljátszani vagy feldolgozni?
BE: Közrejátszott mindkettő. Úgy érzem, a hangszerelés jól sikerült; Tűzkő Csabával sokat bíbelődtünk a harmóniákkal. Az én hangzásbeli példaképem Pat Metheny 80/81 című lemeze volt - szerintem ez az egyetlen vérbeli dzsesszlemeze, amikor szaxofonosokkal játszott, az eszméletlenül nagy hatást tett rám. Az, hogy két tenorszaxofon, gitár, bőgő és dob, szerintem fantasztikus. A legtöbb felállásban a zongora a megszokott, de a gitár is éppúgy hozza a harmóniákat, csak levegősebb.
MN: Abban, hogy van most ez a trend, szerepet játszik, hogy nincs a dzsessz előtt perspektíva? Hogy hiányzik az igazi progresszió?
BE: Ez azért van, mert a dzsessznek nincs akkora múltja, mint a komolyzenének. Az olyan korszakalkotó egyéniségek, mint John Coltrane vagy Miles Davis, akkora dolgokat tettek le az asztalra, hogy szinte megbénították a dzsessz fejlődését. Nincsenek most olyan egyéniségek, akik ehhez az élményhez bármit is hozzá tudnának tenni; így most a dzsessz keresi a kitörési pontokat, ezért nyúl annyi mindenbe, a világzenébe például. Nem is tudom, mi lesz ennek a vége, ez nagyon nagy probléma.
MN: Ezen a lemezen egy működő zenekar játszik, vagy egy olyan, amelyik csak erre állt össze?
BE: Szeretném, ha működne, áprilisra tervezünk egy vidéki turnét, és jó lenne egy-két nagyobb fesztiválon is fellépni. Úgy gondoltam, szerencsésebb, ha az emberek előbb hangzóanyagon ismerik meg, aztán döntik el, hogy kíváncsiak-e a koncertre vagy sem.
MN: Nemrég jelent meg az ötvenedik olyan lemez, amelyen te dobolsz. Ez abból adódik, hogy nem igazán találod a helyed egy zenekarban, vagy abból, hogy nem akarsz-tudsz nemet mondani?
BE: A második változat. Abban a két zenekarban, amelyben állandóan játszom - a Creative Art Trióban és a Trió Midnightban -, én abszolút megtaláltam a gyerekkori álmom, de emellett a dzsesszben még sok dolog érdekel. És jólesik, hogy az emberek szeretnek velem játszani, és úgy érzem, megtisztelnek azzal, hogy hívnak, ha lemezt készítenek.
MN: Meg lehet ebből élni? Az a jobb, ha az embernek van egy polgári foglalkozása, és utána örömzenél, vagy ha ez a munkája, és rákényszerül, hogy elvállalja, amit.
BE: Én nagyon szerencsés vagyok, mert nem kellett elkurvulnom. Ha sokan hívnak, és nem vagy középszerű, ha állandóan gyakorolsz, és benne van a szíved, akkor azért megvan a létminimum.
MN: Mit vársz a jövőtől?
BE: Egyre több helyen egyre többet játszani. Szeretem azt mondani, hogy Budapestről jöttem, magyar vagyok; jó lenne még ezt az országot minél több színvonalas fesztiválon képviselni.
MN: Túl azon, hogy Magyarországról jöttem, létezik olyan, hogy magyar dzsessz?
BE: Ha olyan folkelemekre épül, mint a Dresch Misi játéka, akkor mondható, hogy magyar dzsessz, az erről az országról szól. Különben ez egy nemzetközi nyelv. Akkor azt kell mondani, hogy Magyarországról jöttem, és dzsesszt játszom.
Marton László Távolodó
Balázs Elemér Quintet: Always That Moment; BMC, 2000; Dresch Mihály: tenor- és szopránszaxofon,Tűzkő Csaba: tenorszaxofon, Juhász Gábor: gitár, Egri János: bőgő, Balázs Elemér: dob
