Ha valaki képtelen megbirkózni a gondjaival, s egy függőségbe menekül, amivel folyamatosan a halált kockáztatja, abból kétféle film születhet. Vagy dráma egy drogosról, elrettentő példaként minden nézőnek, vagy dráma egy sportolóról, követendő példát állítva mindenki elé. Mivel a kilencvenes években az amerikai Jay Moriarty apjának elvesztése és a korán rászakadt túl nagy felelősség traumáját nem drogokkal enyhítette, hanem a gyilkos óceáni hullámok meglovaglásával, a Mavericks az utóbbi kategóriában indul - nagyvonalúan eltekintve minden meglepetéstől. Rég volt ilyen nehéz nem szurkolni azért, hogy a főhőst csapja már egy hegyes sziklához valamelyik hullám, vagy legalább történjen valami előre nem látható.
A Mavericks olyan, mintha nem is maga a film lenne, hanem egy oktatóanyag arról, hogyan kell sportolóról filmet készíteni. A csóró kölyökről, akit otthon nehéz körülmények várnak, derüljön ki, hogy istenadta tehetsége van a szörfhöz/pingponghoz/ipari alpinizmushoz. Szemeljen ki egy még az ő határain is túlmutató célt. Kerítsen egy szigorú, de csupaszív tanítót, felkészülés közben legyen szerelmes valakibe, és szerezzen ellenséget is. Viszonylag hamar jöjjön rá, hogy valójában nem is a hullámokkal/szörnyű kínai pingpongzsenivel/hihetetlen magasságú irodaház felső szintjének ablakaival kell szembenéznie, hanem valamivel, ami mélyen belül bántja. Számoljon le a démonaival is. S merüljön fel, hogy mindez hiába volt, mert lehet, hogy a feladat teljesítése közben meghal. Ne haljon meg. Vége főcím.
Még sok is ennyi izgalom egy filmbe.
Forgalmazza a Fórum Hungary
