A Helsinki Városi Színház és a Finn Nemzeti Balett művészeti vezetője volt hosszú évekig, jelenleg szabadúszó, táncol, rendez, és újabban zenél is a világ különböző helyein. 1987-ben láthattuk először Budapesten a Kalevala című koreográfiájával, amely kapcsán később Ladányi Andreával is együtt dolgozott. Kedvenc énekesnője Marianne Faithfull és Edith Piaf - utóbbi dalait énekli, és készített már darabot is ezekből. A Piaf Piaf című előadást nemrég mutatta be a Bárka Színház - ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
*
Magyar Narancs: Milyen ötlettől vezérelve készítettél el egy húsz évvel ezelőtt Helsinkiben bemutatott előadást újra Budapesten?
Jorma Uotinen: Seress Zoltán, a Bárka új igazgatója látta az előadást húsz éve, és annyira megmaradt benne, hogy most, amikor olyan helyzetbe került, felemelte a telefont, és meghívott, hogy dolgozzak a munkatársaival. Így megrendezhettem a Piaf Piafot másodjára is.
MN: Ha jól tudom, ez nem egy megírt történet. Hogyan készült annak idején, és hogyan most?
JU: A próbafolyamat alatt íródott, és nem Edith Piaf élettörténete, hanem a darab elkészültének a sztorija és a dalok adják a szerkezetét. Arról szól, hogyan lehet viszonyulni a főhőshöz, akinek nem kifejezetten rózsaágyásban való tánc volt az élete, de ezért lett belőle legenda. A dalait az én generációmból mindenki ismeri és szereti. A darabban megjelennek fontosabb szereplők az énekesnő életéből, a nagy szerelme meg más figurák is, például Brassa• Párizsban készült fotóiról, mint La Mome Bijou.
MN: Kicsit Párizs, kicsit Budapest? Most ezt nemcsak azért kérdezem, mert van valamiféle kötődésed Budapesthez, és Brassa• is magyar származású volt.
JU: Nem akartam szándékosan efféle párhuzamot a darabban. A színpad díszletéhez tartozó képek konkrétan Párizsról készültek. De valóban szeretem Budapestet, és folyamatosan összevetem Párizzsal, ahol szintén sokat jártam. Budapest hasonlóan sármos, persze nincs benne akkora pezsgés, hiszen kevesebben lakják, mindkettőnek vannak lerobbantabb és újabb részei is, amitől dinamikus, és emiatt ott lüktet a város múltja is előttem. Budapest amolyan kicsi Párizs számomra, élővé lesz az egész attól, hogy van benne elmúlás, szemben Béccsel, ahol mindent kipucolnak, ami nekem túl sok.
MN: Helsinkiben a Bárkához képest egy óriási színházban rendezted a Piaf Piafot.
JU: Hidd el, mindig megtalálom a megoldást, és nem fogok panaszkodni. Ha valamit elvállalok, akkor tisztában vagyok vele, hogy milyen körülmények között és milyen feltételekkel kell dolgoznom. Sokfelé jártam a világban, és ebben igazán nagy gyakorlatot szereztem. Annyi fizetésért, olyan körülmények között és ott szeretném a legjobbat kihozni egy produkcióból, ami adott. Azt Ladányi Andrea találta ki, hogy rendezzük be keresztbe a teret, úgy nagyobb lett a színpadi rész, és azt hiszem, a világítással volt a legtöbb gond, de végtére is újabb verzió született. A táncos részeket képzett táncosokkal készítettem, a színészek pedig egyszerűbb mozdulatokat végeznek. Mindennap tréningeztünk, és kikalkuláltam, hogy mi az a mozgásmaximum, amire mindannyian képesek, ha tudatosan és precízen dolgoznak vele az adott térben. Úgy gondolom, hogy ilyen módon megteremtődött számukra az a táncnyelv, ami az előadáshoz kellett. A színészi munkával pedig elégedett vagyok, rengeteget alakult az utolsó pillanatokban is. A Helsinki Városi Színháznál sem csak táncosokkal dolgoztam.
MN: Tulajdonképpen Ladányi Andrea miatt ismerünk téged itt Magyarországon. Táncolt nálad, készítettél neki szólókoreográfiát, közösen is dolgoztatok (A sötétség púdere, Trió, Alice B.), és pont játszott húsz éve ebben a darabban, Helsinkiben is. Milyennek látod őt ma?
JU: Ugyanazt a szerepet táncolja, mint az eredetiben, csak ahhoz képest változtattunk a kinézetén és a jelenetein, hogy öregebbek lettünk húsz évvel, és máshol vagyunk. Ez most az utcai, leszegényített verzió, ő játssza a gyermekként vak Piaf látomásait, illetve a táncos énjét, mert ugye tudjuk, hogy Piafnak súlyos ízületi problémái voltak, úgy kellett feltenni a színpadra, az őt alakító Varjú Olga ezért nagyon korlátozottan mozog. Andrea egyébként virtuóz, láttam az Ivo Dimcsev rendezte Thank you című etűdöt, amelyben egy rocksztárt alakít, szöveggel, mozgással, valami fantasztikus, és hallottam, hogy az Öreg hölgy látogatásának a főszerepével is díjat nyert. Mindig tudtam, hogy jó színésznő.
MN: Újabban te is fellépsz Piaf-dalokkal. Mikor jutott eszedbe, hogy énekes legyél, amikor neked még olyan jól megy a tánc?
JU: Nemrég kezdtem, ötvenévesen. A kilencvenes évek végén úgy éreztem, hogy mindent megcsináltam a táncban, amit tudtam, semmit nem tudok már adni. Annyit dolgoztam, és annyi helyen, hogy elegem volt, és amikor felmondtam az állásomat a Finn Nemzeti Balettnél, készítettem egy szólót magamnak Man Who Never Was (Féfi, aki sosem volt) címmel, Pessoa szövegei nyomán. Azon a darabon keresztül megtaláltam a kapcsolatot zenével és szöveggel úgy, hogy abból azt szűrtem le: nekem énekelni kell. Véletlenül épp találkoztam egy zongoristával, Jari Hakkarainennel, akivel lépésről lépésre kezdtünk el dolgozni, és azóta is vele koncertezem.
MN: Az énekhanggal nem kell foglalkozni ilyenkor?
JU: Huszonöt éven át óriási színházakban százfős társulatokat instruáltam a saját hangomon. Felkészült az már bármire, inkább azt kellett kitalálnom, hogyan viszonyuljak ezekhez a dalokhoz, és felkértem másik két zenészt, Petri Ikkelä harmonikást és Helena Paavola csellóst, akik képesek voltak hinni benne, hogy ebből lesz valami. Adtunk koncertet Magyarországon is nemrégen, Pécsett meg Budapesten is, és szerette a közönség.
MN: Egy saját dal, a Station Square Tango a YouTube-on is megtalálható. Te vagy a finn Tom Waits, ez jutott eszembe róla.
JU: Köszönöm, de hogy jönnék én ehhez. Azt a klipet egy tévéprogramhoz kellett elkészíteni. Több alkotót kértek fel, hogy egy nap alatt dobjanak össze egy számot, és ezt levetítették egy műsorban. Megírtam a szöveget gyorsan, aztán felvettük, és hát nem lett a legjobb.
MN: Egyébként meg az a meglepő, hogy nem akartál zenész lenni már gyerekkorodtól, hiszen Poriban, az európai dzsessz fellegvárában születtél és nevelkedtél.
JU: Ott voltam minden fesztiválon, meg a klubokban, ahol szólt a dzsessz, táncoltam rá inkább, improvizáltam mások kedvére. Részem a zene, és nekem elég volt, hogy reprezentálhatom a tánccal. A színház szomszédságában laktunk, és ötéves koromtól az volt a vágyam, hogy ott dolgozhassak, meg is kértem a nagyanyámat, hogy vegye meg nekem az egészet úgy, ahogy van ajándékba. Végül tízéves koromtól tényleg dolgoztam ott, később meg nagyobb helyeken, és mindennel foglalkoztam, ami a színházzal kapcsolatos. Jelenleg annyi az állandó színházi munkám, hogy egy észak-finnországi kortárs táncfesztivál művészeti vezetője vagyok. Hét éve szervezem, különböző társulatokat hívok meg a világból. Eddig nem voltak magyar csapatok, de jövőre tervezem, hogy Ladányi Andrea és Borlai Gergő új darabját (BL - a szerk.) meghívom. Nagyon jól öszszerakták a dob- és táncelőadást, csak ki kell húzni belőle tizenöt percet.
MN: Mindenhol otthon vagy a világban, de otthon érzed-e magad egy konkrét helyen?
JU: Van egy lakásom Helsinkiben, de állandóan máshol kell laknom, néha hotelekben, ez az életem. Bizonyos módon nagyon is kielégítő, mert csodálatos emberekkel találkozhatok, de szomorú is, mert például ennek a hétnek a kezdetén már tudtam, hogy amikor meglesz a Piaf Piaf bemutatója, akkor el kell mennem. Két hónapon keresztül mindennap találkozni ugyanazokkal a munkatársakkal, akik már a részeddé válnak, és aztán talán soha többé. Ez olyan, mint megszülni valamit, és ugyanabban a pillanatban el is pusztítani magadban.
MN: Miért nem vállalsz ismét rezidens vezetői állást valahol, például a göteborgi balett vezetői posztját, ahová hívtak legutóbb? Akkor tovább maradhatnál az embereiddel.
JU: Figyelembe kell vennem az időt. Tíz évvel ezelőtt még maradtam volna három évet valahol, most már nem kell az a plusz három sor az önéletrajzomba. Göteborgban, amikor felkértek, egyszer csak megkérdeztem magamtól, hogy mi a fenét keresek itt; új barátok után kéne néznem, ha letelepednék, mert a színházon kívül is lennie kell életemnek, ezt a kettőt sosem mostam össze. Egy ilyen munka elvállalásával megint mindent elölről kéne kezdeni.
MN: Tényleg, miért nincsen még saját társulatod?
JU: Ez az, amit a legtöbbször megkérdezek magamtól én is. Megcsinálhattam volna, de mindig nagy színházakban dolgoztam, operákban, nemzeti színházakban, azokkal a feltételekkel, amik ott vannak, hogy minden működik, minden felszerelés tökéletes. Szeretem a nagy színpadot, a teret, a sok embert, engem ez inspirál, feltüzel. Nagyon-nagyon sok pénz kéne ahhoz, ha társulatot akarnék alapítani, mert ilyet akarnék, hogy otthon érezzem magam benne. Most inkább szabadnak szeretném érezni magam. Hogy jöhessek például Budapestre hat hétre, ha hívnak, vagy mehessek Rómába, az operába vendégtáncolni.
MN: Könnyen bírod még a táncot?
JU: Elég speciális figurát alakítottam abban a római darabban, egy lerobbant púpost, nagyon nehéz volt, mondtam is a koreográfusnak, hogy meg fog ölni. A saját koreográfiámat simán el tudom táncolni, mert ismerem a határaimat. Van egy La Diva című rövid szólóm, amelynek a végén tíz széket egymásra rakva tartok az egyik kezemben a fejem fölött. Azt hiszem, addig táncolhatok, amíg azt a tíz széket képes vagyok megtartani.
