Budapesten élő külföldieket, kisebbségek és marginalizált csoportok tagjait hívta sétarepülésre egy Liszunov 2-es szovjet gépen. Légitársaság című filmje november végéig látható a Trafó Galériában.
*
Magyar Narancs: Honnan ered ennek a filmnek az ötlete?
Joanna Rajkowska: Konkrét terv nélkül jöttem Budapestre. Anélkül, hogy beszélném a nyelvet, próbáltam megérteni, milyen az emberek viszonya a helyhez, ahol élnek, hogy bánnak egymással a nyilvános térben, miért vonulnak fel. Jól megkomponált nyelv ez, a rítus nyelve, amit 2007. október 21-én láttam a gárdaavatáson a Hősök terén. Amikor távolról figyeled, különösebb előzetes ismeretek nélkül, egy csoportot látsz, amely hierarchiát teremt. Nem kell értenem, hogy ez a szélsőjobb, és hogy az ország veszélyben van. Csak a paramilitáris gesztusokat láttam. Ez ijesztő számomra, mindegy, mit mondanak közben. Egyértelmű, hogy a gárdaavatás lett a kiindulási pont. Mivel nincs mély ismeretem a jelenlegi Magyarországról, privilegizált pozícióban vagyok, míg Lengyelországról nem igazán tudok filmet készíteni.
MN: Egy kivétellel, Nemes Csaba Remake című animációs filmsorozatán kívül a magyar művészek sem nyúltak közvetlenül politikai témákhoz 2006 óta (lásd: "És akkor elkezdtek Túró Rudit enni", MaNcs, 2007. december 13. - a szerk.). A te helyzeted talán azért is más, mert láttad a Kaczynski fivérek alatti Lengyelországot, nem?
JR: Azt hiszem, a lengyel és a magyar helyzet hasonló. De nagy különbség, hogy mi ismerjük a szélsőjobb leckéjét, amit itt még nem ismernek. Rá kellett jönnünk, hogy a demokrácia nem adottság, ha nem gondozzuk, megtörténik a katasztrófa. Bevették a koalícióba a szélsőjobbot, két populista, antiszemita pártot. Persze ez egy politikai játék, egy éven belül letörölték őket a politikai térképről. Természetesen tudtam, hogy mi a szélsőjobb Magyarországon, de a tudás más, mint a közvetlen tapasztalat. A gárdaavatás után három hónapig mást sem csináltam, mint erről beszélgettem, és az ismétlődő válasz az volt, hogy a gárda nem létezik, nincs politikai képviseletük, ne is beszéljek róluk, mert legitimálom őket, és egyébként is, ez egy marginális probléma. Az igazi baj gazdasági. Ez ijesztő volt, mintha egy beteg ember hajtogatná, hogy egészséges. Szóval látok egy országot, ami nagyon hasonlít az enyémhez, látom a művelt emberek teljes vakságát, és nem bírom elviselni.
MN: Mi adott végül támpontot ehhez a munkához?
JR: A dokumentarista megfigyelésből indultam ki. Egy dolog miatt nagyon jó volt a gárdaavatás, mert repülőgépek jöttek-mentek fölöttünk, emberekkel, akik csak utaznak. Földön kívüliek. Foucault kifejezésével élve egy heterotopikus térben vannak, ami egy repülőgép, és biztonságban vannak, nagyobb biztonságban, mint mi itt lent. Azt gondoltam, olyan portrét készítek Magyarországról, amilyennek az emberek igazán szeretnék. Az egyik főszereplő maga a repülőgép, 1949-ből, pont elég idős, Magyarországot reprezentálja a mozgása is, ahogy nem képes tartani az egyensúlyt. Kicsit sok is volt ez nekem, mert a "Magyarország" feliratot ragasztottam rá, de nem tudtam, hogyan repül, szóval számomra is tartogatott meglepetéseket.
MN: Mi érdekelt ebben a laboratóriumi helyzetben?
JR: Vannak a megszokott kontextusok, de mindenki másképp viselkedik, ha a hozzá hasonlóan kisebbségben levő emberek között van. Akkor kezdődik az interakció. Az egész munkám fókuszában valahogy az emberi test viselkedése áll. Van a test, amelyik tudja, hogy mit csináljon, és van a test, amelyik nem tudja. A Hősök terén a testek egy minta szerint cselekednek. A gesztusaim kulturális gesztusok, vagyis minták, tehát nagyon érdekel az a test, amelyik mentes a mintáktól. Ez akkor történik, amikor a helyzet lehengerlő, akkor inkább testtel, mint kultúrával reagálsz. Ez történt a gépen.
MN: Ettől zavarba ejtő is a film. Együtt látjuk a goj motorost és a cigányt, a leszbikust és a gárdistát, akik mint csoportok a jelenlegi Magyarországon egymással szemben vonulnak fel a köztéren. A filmen a konfliktusokra a metakommunikációjukról, így például a goj motoros és a gárdista elkülönüléséből és az interjúszövegekből lehet következtetni. Szándékosan nem élezted ki jobban a helyzetet?
JR: A helyzet nem a filmen belül éleződik ki, hanem azzal, hogy egy kisebb kivetítőn megmutatom mellette a gárdaavatást is. Ettől válik élessé a helyzet. Látni kell a két különböző típusú társadalmi viselkedést, nem kell ennél több kontraszt. Szerintem ez így is elég félelmetes. Nem akartam felsorolni a fájdalmakat sem, amikről több interjúalany beszélt, mert a közönség nem viseli el, elveszíti iránta az érzékenységét. Olyan mondatokat hagytam meg, amelyekkel a szereplők kicsit reflektálnak magukra.
MN: Hogy találtad meg a szereplőket?
JR: Részben az ismerőseimen keresztül, részben a Trafó Galéria vezetőjének, Erőss Nikolettnek köszönhetően. Folyamatosan egyeztettünk, hiszen én nem tudhatom, kit kell meghívni a fedélzetre, hogy az utasok reprezentálják Magyarországot, persze nem szigorú szociológiai értelemben. Viszonylag könnyű helyzetben voltam, mert én tartottam a kamerát, Nikolett kérdezett. Nem volt mindig kellemes hallani például az enyémtől teljesen eltérő társadalmi nézeteket. Ami viszont csodálatos volt, hogy egy teljesen más világba kerültünk. Mindenkinek más története van, mindegyik baromi izgalmas, az emigrációról, a beilleszkedésről vagy be nem illeszkedésről. Az egyik lány Mongóliából jött, a Teleki téri piacon találtuk meg, szívesen beszélt. Aztán meghívott minket egy mongol szépségversenyre. Mi köze van ennek ahhoz, amit a goj motorosok mondanak Magyarországról?! Semmi. Ez Magyarország a számomra, a mongol szépségverseny.
A Légitársaságról kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!
