Fordulatokban gazdag, két idősíkon futó családtörténet a rendező tabukat feszegető lírai filmje, az Aurora Borealis – Északi fény. Háborús gyerekekről, a nők helyzetéről, szexről és szerelemről, meg a filmkészítés lehetőségeiről beszélgettünk a magyar filmművészet kétségtelen nagyasszonyával, s mi tagadás, mondott érdekes dolgokat.
magyarnarancs.hu: Az Aurora Borealis – Északi fény határozottan elüt az egész életműtől. Miért? Miért most?
Mészáros Márta: Az a titka, hogy picit érzelmesebb, mint amit eddig megszoktak tőlem. A filmjeim ugyan – ha egyszerűen akarom megfogalmazni – családokról, gyerekekről és nőkről szólnak, de hidegek, durvák, olyanok, mint az élet. Keményebbek, mint az Aurora Borealis, keményebbre is akartam őket megcsinálni. És igazam volt, mert így jó filmek lettek, és bejárták a világot. Az Aurora pozitívabb film. Bár Törőcsik Mari elmegy, nem viszi el magával a titkot, hanem elmondja a lányának, hogy kicsoda, micsoda, és elmondja, hogy szereti. Utána van egy snitt, sokáig haboztam, hogy berakjam-e vagy sem, de végül, úgy látszik, hogy az öregség engem is elért, megadtam magam. Törőcsik lenyűgöző alakítása, azt gondoltam, megérdemli, hogy ezt a snittet megcsináljuk. Imádtam, ahogy játszik, zseniális ember, aki mindent tud a színészetről és a filmről.
| ||
magyarnarancs.hu: Miért akart az úgynevezett háborús gyerekekről, erről a láthatatlan generációról forgatni?
MM: Már nagyon régen akartam. A háborút a Szovjetunióban töltöttem, közvetlenül utána, ’45-ben jöttem haza. Volt egy nagy élményem. Kisorosziban volt egy házunk Jancsóval, ott állomásoztak az oroszok, és valahogy megtudták, hogy tudok oroszul, és meghívtak bennünket vacsorára az egyik sátorba. Érdekes volt, nagyon fegyelmezettek voltak egy darabig, utána meg kurvára berúgtak, és kidőlt belőlük sok minden. Hajnalban katonai csónakon, amivel egyébként nem is közlekedhettek volna csak úgy, szirénázva hazahoztak minket a pesti Duna-partra. A főnök, az egyik magas rangú tiszt még a lakásunkra is feljött, nem tudtunk tőle szabadulni, még inni akart. Tőle hallottuk, hogy Kisorosziban történt valami csúnya dolog, egy katona megerőszakolt egy magyar lányt vagy kettőt. Minden titkos volt. A magyarok mindent eltakarítottak, lezárták az ügyet, de ez a pasi kétértelműen elmondta, hogy lehet, hogy ő volt, lehet, hogy más, de az biztos, hogy valakit kivégeztek emiatt. Akkor kezdtem el a témával foglalkozni, kiderült, hogy Magyarországon rengeteg ilyen erőszak volt, több ezer is akár, rengeteg ruszki gyerek – így hívták őket – született ily módon. Akartam egy dokumentumfilmet csinálni, de sem a Kádár-rendszerben, sem később nem engedték. Magyarországon ezzel a történettel, hogy mi történt pár ezer megerőszakolt ember életével és az így született gyerekekkel, szinte senki sem foglalkozott. Később megtudtam, hogy Lengyelországban és Ausztriában, Németországban is nagyon sok ilyen eset volt. Aztán olvastam Barbara Stelzl’ Marx osztrák szociológus cikkét, aki Ausztria részéről feldolgozta a történteket: megtanult oroszul, elment a Szovjetunióba, mindenféle kutatást végzett, írt egy jó vastag könyvet, és az állam létrehozott Grazban egy intézetet, ami csak ezzel az üggyel foglalkozik. Léptek előre, és elkezdték keresni az érintett gyerekeket, asszonyokat, mi meg csináltunk nekik egy dokumentumfilmet.
magyarnarancs.hu: Hogy lett a dokumentumfilmből játékfilm?
MM: A grazi munka után úgy nézett ki, hogy tudok filmet csinálni. De aztán három évig állt a magyar filmgyártás, nem volt lényegében magyar film. Mikor Vajnáék kezükbe vették az ügyet, amerikai típusú filmeket akartak itthon is csinálni, de Vajna pár áldozat után rájött, hogy ez nem megy, Magyarország nem Hollywood. Megírtuk Pataki Évával a forgatókönyvet, csatlakozott hozzánk Zoli fiam, beadtuk a Filmalaphoz, és nem fogadták el. Vicces volt, az elfogadóbizottság egyik tagja – nem mondom meg, melyik – azt mondta, hogy azért nem jó a forgatókönyv, mert Mészáros Márta nem ért a nőkhöz. Három, három és fél évig nem kaptunk pénzt, de dolgoztunk a könyvön, és mikor már elhatároztam, hogy akkor megcsinálom a lengyeleknél, akik hívtak, hogy szeretnék, ha csinálnék náluk filmet, Andy Vajna is megkeresett. Elhívott a japán éttermébe – azért mesélem el ezt a jelenetet, mert nagyon jellemző a magyar filmgyártásra –, bementünk a produceremmel, Vajna társasággal ült egy asztalnál, akik közül csak Rogánt ismertem meg, meg a szép kis feleségét, mikor meglátott minket, felállt, odajött hozzánk, és csak annyit kérdezett, hogy „Akarsz filmet csinálni?” Mondtam, hogy akarok, ő meg, hogy akkor csinálj. Megkérdezte a produceremet, mennyi a film költségvetése, megmondta, ő meg csak annyit tett hozzá, hogy rendben.
magyarnarancs.hu: Mint mindig, most is erős női egyéniségeket mutat be.
MM: Mindig érdekeltek az érdekes, tehetséges, erős nők. És mindig bajban voltam a magyar közélettel ilyen szempontból, mert Magyarországon kívül három országban éltem, az oroszoknál, a lengyeleknél és a franciáknál, és mindig azt tapasztaltam, hogy az erős nők ezeken a helyeken léteznek. Van súlyuk, és fontos a társadalomban betöltött szerepük. Magyarországon kevés az olyan nő, aki példa lehet. Ott van például a fekete ruhás nővér, aki kiállt, majd tök egyedül hagyta a magyar nép. Ilyen, mondjuk a lengyeleknél soha elő nem fordulna, már rég szent lenne. A magyaroknál nagyon nem szép a szerelem se. Én nem szeretem azt a szerelmi viszonyt, ami mézesmázos, mindenhol ölelkeznek, csókolóznak, másznak egymásra, közben annyi válás van meg magányos ember, hogy ez undorító. A másik, amit nem szeretek, hogy rosszul viszonyulnak a férfiak a nőkhöz. Magyarországon nincs szexuális kultúra. Azt hiszik, hogy a szerelem és a szex ugyanaz. Valami nagy baj van. Nagyon sok nő azért hagyja ott a férjét, mert nem illenek össze, a szex csak kötelező kör, bumm-bumm-bumm, és kész. Ez a kormány meg még jobban elmélyítette a problémát. A mai valóság, látom, nagyon furcsa. A viszony férfi és nő között Magyarországon nagyon nem jó. Azért lesz fontos ez a film, amiben Törőcsik elmondja a titkát, mert a titkokat nem mondják el egymásnak az emberek.
