Bár egy darabig igyekszik álcázni magát, ez mégiscsak egy telivér könnyfakasztó darab, mely valahová az Életrevalók és a romantikusan haldoklós áramlat (pl. Csillagainkban a hiba, Most jó) közé helyezi magát. A gazdag és jóképű Will Traynor egy balesetben lebénul és szülei a szétszórt, különc (és teljesen képzetlen) Lou-t fogadják fel mellé, hogy gondját viselje. Jojo Moyes (az eredeti regény szerzője és a film forgatókönyvírója) biztosra ment: van osztálykülönbség, ép és fogyatékkal élő között feszülő ellentét, de a szerelem mégis szárba szökken.
Csakhogy itt több dolog nem működik, mint amennyi igen – mégis valahogy némi humorral, egy-két vaktában eltalált jellemzéssel és a giccs meglepően sokáig sikeresen keresztülvitt kerülgetésével sikerül elevickélni a végkifejletig. Már ott meg kellene halnia az egésznek, hogy a két főhős között nincs meg a szikra – a film végén sem értjük, hogyan szeret egymásba az egzaltált, egzotikus öltözködésű prolilány és a kifinomult arisztokrata (nem a társadalmi szakadék a baj). Emilia Clarke és Sam Claflin színészileg sincsenek egy súlycsoportban. A drámai akadályokat csupán Claflin veszi, Clarke csak grimaszol – a film színészi hőse a méltóságteljesen szenvedő Janet McTeer.
Mindeközben beleszaladunk az eutanázia kérdésébe is, az viszont meghaladja mind a színészek, mind a kezdő (és iparosprofilú) rendező kompetenciáját. Szemérmesen (gyáván) hallgatunk a test szenvedéseiről. S végül minden menthetetlenül giccsbe fullad (annyit mondanánk: hulló falevél) – de előtte nevettünk néhányat.
Forgalmazza a Fórum Hungary
