Film

Mielőtt megismertelek

Film

Bár egy darabig igyekszik álcázni magát, ez mégiscsak egy telivér könnyfakasztó darab, mely valahová az Életrevalók és a romantikusan haldoklós áramlat (pl. Csillagainkban a hiba, Most jó) közé helyezi magát. A gazdag és jóképű Will Traynor egy balesetben lebénul és szülei a szétszórt, különc (és teljesen képzetlen) Lou-t fogadják fel mellé, hogy gondját viselje. Jojo Moyes (az eredeti regény szerzője és a film forgatókönyvírója) biztosra ment: van osztálykülönbség, ép és fogyatékkal élő között feszülő ellentét, de a szerelem mégis szárba szökken.

Csakhogy itt több dolog nem működik, mint amennyi igen – mégis valahogy némi humorral, egy-két vaktában eltalált jellemzéssel és a giccs meglepően sokáig sikeresen keresztülvitt kerülgetésével sikerül elevickélni a végkifejletig. Már ott meg kellene halnia az egésznek, hogy a két főhős között nincs meg a szikra – a film végén sem értjük, hogyan szeret egymásba az egzaltált, egzotikus öltözködésű prolilány és a kifinomult arisztokrata (nem a társadalmi szakadék a baj). Emilia Clarke és Sam Claflin színészileg sincsenek egy súlycsoportban. A drámai akadályokat csupán Claflin veszi, Clarke csak grimaszol – a film színészi hőse a méltóságteljesen szenvedő Janet McTeer.

Mindeközben beleszaladunk az eutanázia kérdésébe is, az viszont meghaladja mind a színészek, mind a kezdő (és iparosprofilú) rendező kompetenciáját. Szemérmesen (gyáván) hallgatunk a test szenvedéseiről. S végül minden menthetetlenül giccsbe fullad (annyit mondanánk: hulló falevél) – de előtte nevettünk néhányat.

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.