Tévésorozat

Vadászok a kertedben

Homeland - A belső ellenség

  • - greff -
  • 2013. március 14.

Film

Mostanában kevés szó esik róla, pedig nyugodt szívvel kijelenthető, hogy Joel Surnow és Robert Cochran 2001 és 2010 között 8 évadot megért szériája, a 24 volt az elmúlt évtized egyik legfontosabb televíziós programja.

A Kiefer Sutherland főszereplésével futott terroristavadászós thriller módosítani tudta az amerikai sorozatkészítési gyakorlatot azzal, hogy népszerű hollywoodi sztárt fogott éveken át hadra. Átformálta továbbá a fogyasztói szokásokat is, hiszen a 2000-es években a 24 évadjai szállították talán a legelső, de mindenképp a leghatásosabb érveket az ellen, hogy a nézők a régi szokás szerint, vagyis hetente, fix időpontban nézzék meg a tévében az újabb és újabb epizódokat. Ám a 24 nemcsak a torrentoldalakat felvirágoztató évadhabzsolás (az úgynevezett darálás) elterjesztése miatt jelentős, hanem azért is, mert a maga paranoid szemléletével, váteszi vonásaival (az elnök az elején, ha emlékszünk rá, fekete férfi volt), s a látványosan rossz lelkiismeret ellenére is határozottan republikánus/neokonzervatív ideológiájával ez a széria volt (és maradt) az egyik legemlékezetesebb azok közül a filmalkotások közül, amelyeken a Bush-korszak rajta hagyta katonai bakancsos lábnyomát. Aligha véletlen hát, hogy napjaink két mozgóképes kulcsdarabját is éppen ez a sorozat inspirálta, melyekkel a forgalmazók szeszélye folytán mi most nagyjából egy időben köthetünk ismeretséget: Kathryn Bigelow Bin Laden-eposzát, a Zero Dark Thirtyt napokon belül bemutatják a mozikban, az elmúlt évek egyik legsikeresebb sorozata, a Homeland pedig végre-valahára utat tört magának egy hazai csatornán.

Howard Gordon és Alex Gansa izraeli alapanyagból gyúrt szériája a 24 számos hatásos elemét átemeli, s így az iraki fogságból az USA-ba visszatérő, finoman szólva is gyanús mozdulatokat végző exkatona és az utána szaglászó, Jack Bauerhez mérhetően vadászkutyaszerű CIA-ügynöknő zűrzavaros történetét elmesélő sorozat a maga érzelmi-fizikai vadságával, kiszámíthatatlan, de többé-kevésbé elfogadható, nagyon gyakori fordulataival szemünk előtt szintúgy kivételesen izgalmas darabbá alakul. Egyben persze javított kiadássá is, amennyiben elkötelezett főhősének labilitását a 24-gyel ellentétben komolyan veszi, és felemeli a sorozat egyik legfontosabb témájává. De a Claire Danes különleges (és némiképp váratlan) színészi tehetségével megformált Carrie Mathison széthullása csupán az egyik mozaikkocka a sötét színű képben. Nemzedéki közérzetfilmnek nevezni a Homelandet talán túlzás volna, habár tény, hogy bárhová tévedjen is a kamera, mindenütt bizalmatlanságba, szétcsúszásba, rossz kedélybe és morális egyensúlyvesztésbe ütközik. A terror elleni háború egzotikus helyszíneiről visszatérők levegőtlen világa ez, amely a Homeland alapján ugyanúgy súlyos, emberi életek tömegét befolyásoló krízisek keltetőhelye, mint amilyen anno a vietnami veteránok masszív pszichikai problémákkal kitapétázott anyaföldi miliője volt. A haza a Homeland szerint elég nagy szarban van tehát - ám léteznek még (hisz mégiscsak Amerikában járunk) vérbeli hősök, akik megtörve, porig alázva is képesnek tűnnek arra, hogy felismerjék és elgáncsolják a - kelet felől, ezerféle álruhában érkező - gonoszt. De abban már nem képesek hinni, hogy a csaták után egyszer majd a háborút is lezárhatják.

Február 19-től az RTL2-n

Neked ajánljuk