„A televíziós trükköknek köszönhetően a tányérokban a csapatokat láthatjuk” – ezzel az örvendező technikai rácsodálkozással köszöntöttük 1993-ban a Játék határok nélkült a Magyar Televízióban. A röviden csak JSF-nek hívott (Jeux sans frontières) páneurópai sorjáték viszont már 1965-ben elindult. A története kicsit még régebbre nyúlik, ugyanis a különböző városokat egymással versenyeztető, Top Town című tv-show már jó ideje futott ekkor a BBC-n. Ezt követte a francia koppintás: az Interville. A két műsor kombinációjából lett a közvetlen elődnek számító It’s a knockout, amelynek látványa és kivitelezése (az őrült nagy jelmezekben rohangálós, vizes mindenfélén csúszkálós versengés) már egészen hasonlított a nálunk is hamar rajongótáborra találó JSF-hez.
| ||
A nemzetköziség ötlete a legenda szerint Charles de Gaulle agyából pattant ki, aki tökéletesnek tartotta ezt a módot a háború után feszült viszonyban lévő (főként francia és német) nemzetek kapcsolatának javítására. Az ötletet végül Pedro Brime, Claude Savarit és Jean-Luis Marest valósította meg: 1965. május 26-án indult az első „Nemzetek közötti játék”, amelyben Franciaország, Németország, Olaszország és Belgium vett részt. A nagy sikerre és érdeklődésre való tekintettel hamar elkezdődött a bővítés, megesett a névváltoztatás is, a cél pedig egyfajta európai egységbe kovácsolás lett, szinte már humanista törekvés. 1988-ban Spanyolország, 1989-ban San Marino, 1991-ban Wales, 1992-ben Tunézia és Csehszlovákia (1993-ban már mint Csehország), 1993-ban Magyarország és Görögország, 1994-ben Szlovénia és Málta csatlakozott. Az 1982 és 88 közti, anyagi gondok okozta szüneten kívül egészen 1999-ig zajlott a nagy játékszenvedély; összesen 20 ország vett részt benne, 92-ben még Tunézia is becsatlakozott.
A játék maga összesen 30 teljes évadot élt meg. Minden évben 11 fordulót rendeztek, fordulónként más-más házigazdánál. Az európai kulturális közösségbe való bevonást így aztán nem csupán képletesen kellett érteni. A csapatok hetente utaztak a különböző versenyhelyszínekre, ahol specifikusan a helyi történelemre, legendáriumra felépített díszletekbe rejtett akadálypálya várta őket. Kellett kalózkodni, volt középkori várvédés, de a mesefigurák vagy ókori mitológiai alakok sem menekültek meg a habszivacsba és egyéb gumiruhákba öntéstől. Ez volt ugyanis a játék legőrültebb része (a már említett televíziós trükkökön kívül), és gyerekként mi persze ezt élveztük a legjobban. Na és azt, hogy a tematikus beöltözés nem csak a versenyzőket, de a műsorvezetőket és a verseny bírálóit is sújtotta.
Felnőttek játszottak, estek, keltek, és mégsem az volt az érzésünk, hogy egymás kinevetése vagy megalázása lenne a cél. Nyolc tökéletesen őrült feladatot kellett teljesíteni a tornaórákon megismert sorversenyes felállásban. Nem hiába ment ez nekünk magyaroknak nagyon, elvégre az úttörőtáboroktól kezdve a gyereknapok iskolai akadályversenyein keresztül volt időnk bőven tökélyre fejleszteni ezt a sportágat. Mindemellett színkódról ismertünk minden részt vevő országot, és a szórakoztatáson kívül a modern technika montázsvideóinak hála a bemutatkozó kis „képeslapokon” keresztül mindig megtudhattunk egy csomó érdekes infót arról, hogy bizony kik is azok a többi európai népek, és hol is élnek.
| ||
Mindez valami olyan kombinációnak bizonyult, amely simán verte a mostanra műfajában egyedüliként maradt Eurovíziós dalfesztivál népszerűségét és kultikusságát. A csúcsponton 110 millió nézőt ért el a műsor Európa-szerte. Hozzá kell tenni persze azt, hogy nem csak Magyarországon, de másutt is kulcsfontosságú volt a műsorvezetők és a mindenkori főbírák szerepe. Ki ne emlékezne Gundel Takács Gábor és Geszler Dorottya vasárnap esti, várva-várt bejelentkezéseire! 1993-ban ugyanis ők kapták a műsorvezetés feladatát, majd szerepelt ezen a poszton Vágó István, Borbás Mária, egy kis ideig Márton Csaba és Farkas Beatrix is. Persze, a mi emlékezetünk Gundit őrizte meg a leginkább, aki olyanokat tudott mondani, hogy „megcsavarta az orrunkat a svájci tyrannosaurus”. De nem feledkezhetünk meg a magyaroknak már örökké Döniként megmaradt belga Denis Pettiaux-ról sem, aki a mi részvételünk (1992–99) időszakában a játék főbírája volt, s bár ezt kevesen tudták, szakmája szerint cirkuszi akrobata és gyógypedagógus is. A fülünkben csenghet az elhíresült „Attention, pret” – kiáltása, amellyel a játékokat elindította. Ha máshonnan nem, innen szedhettük össze gyerekkorunk francia alapjait, mert a zsűrizés – Denis-re való tekintettel – nem angolul, hanem franciául folyt: senki sem mondhatja, hogy nem volt kompromisszumkészség a műsor szervezőiben!
Hajrá, citromsárgák!
Már csak Döni miatt is ott ült a család vasárnaponként a tévé előtt, aki meg épp nem, az is felvette videóra. Minden okunk megvolt nagyon szeretni ezt az egészet: valószínűleg ugyanis a legeredményesebb sporttevékenységeink egyike volt az, amit sárga jelmezekben csúszkálva, tornyokat építve, kötelet mászva elértünk. Mindenesetre több értelmét láttuk a szurkolásnak, mint a focinál. Hétévnyi szereplésünk alatt ugyanis három évben nyertünk: 1993-ban és 96-ban Kecskemét, 1998-ban Százhalombatta csapata úszott-mászott fel a dobogó első fokára. Arányaiban ez pedig jobb, mint a nyerési listát abszolút értékben vezető németeké (ők 16-ból 6-ot nyertek). Ráadásul 97-ben döntőt is rendezhettünk: a stúdiót a Kunigunda útján rendezték be.
Nagy szomorúság volt tehát, amikor 99-ben kiderült, hogy igazán nincs már pénz erre a közös szórakozásra. Az anyagi gondok többször kiütköztek, az utolsó pár évben már abbamaradt a hetenkénti utaztatás, Torino lett a játékok fix helye, csak a döntők költöztek. A posztszovjet államok pedig feltehetően szépen megszokták Európát, így aztán a nemes cél elérése sem látszott már annyira sürgetőnek. Ezzel együtt 2007-ben úgy tűnt, hogy tervezik a JSF újraindítását, méghozzá nyolc szereplővel. Ott lettek volna a belgák, a horvátok, a spanyolok, a görögök, a hollandok, a portugálok, a szlovének és az olaszok is. Mi, magyarok persze rögtön petíciókat kezdtünk írni, hogy ki ne maradjunk a jóból – hiába, a műsor nem indult újra, ismét az anyagiak miatt. Az is kérdés persze, hogy miként találhatta volna meg a helyét ez az egész a mai médiában. A tapasztalatok azt mutatják, hogy csak a retrócsatornán. Bárhogyan is, a tányérba montírozott kis sárga csapatok legalább annyira meghatározták a 90-es évek generációját, mint a Kacsamesék közbeni adásszünet. Aki nem látta, járjon utána.
